Fried István: „...amennyi szó szerint is benne van...” (Lövétei Lázár László „pályafordulata”) (A Két szék között c. köteről) Forrás, 2005. december

Fried István: „...amennyi szó szerint is benne van...” (Lövétei Lázár László „pályafordulata”)

Két szék között címmel jelentette meg a Kalligram Kiadó az erdélyi Lövétei Lázár László harmadik verseskötetét, amelyet felületes rápillantással monotematikusnak nevezhetnők, alaposabb és többszöri olvasás után régimódian létösszegzőnek, még régimódibban az alanyi költészet megnyilatkozásának, az eddigieket újra/átfogalmazva viszont a halálhoz-lét elbeszélése tragizáló hangsúlyait/modalitását kerülő önértelmezésének. („Az életút kölcsönzi anyagát, mozzanatait, de tárgyát, alakját, szerkezetét nem.” – Németh G. Béla). A címnek használt verssorból az az oszcillációs technika bukik ki, amely mindenféle jelentéstulajdonítás ideiglenességét jelzi, egyben azt tanúsítva, hogy a szó, a mondat (a versmondat is, sőt az igazán), valamint a vers, a ciklusokba rendezett én-elbeszélés megannyi változata egymást nem kizáró, de nem is feltételező, egymással viszonyt kialakító, ám e viszonyban az elbizonytalanítottságot érzékeltető módon prezentálódik. Ennek viszont eszköze, közvetítője, kompetenciájának határjelölője az én és a nyelv viszonya. A nyelv alkotótársi szerepe a magyar irodalomban annak a Kosztolányinak írásaiban jut határozottabb körvonalakhoz, aki Lövétei Lázár Lászlónak is segít abban, hogy a szóhoz, a vershez, a magyar irodalomhoz, és nem utolsósorban ezek által, ezekben tételezett énjéhez fűződő kapcsolata poétikára leljen, és ezen keresztül felismerhetővé váljék e kötet tevékeny hozzájárulása a XX. század végi, XXI. századi magyar líratörténethez. Mármost visszautalva a címként választott versmondathoz: annyi mindenesetre kijelenthető, hogy a vers beszélője kirajzolja azt a területet, amelyen érvényesen hangozhat szólama; a kötetben több ízben felbukkanó szólások számítanak arra a megértésre, amely az általánosan használt kifejezések, szintagmák és mondatok segítségével a közbeszéd rész(es)évé teszi a szólót. Egyszóval (idegondolva a vers, a Vissza a 12. oldalra előző sorait), az értés minimumában megegyezhet beszélő és ideértett hallgató/olvasó. Ami elhangzik tehát, nem több és nem kevesebb, mint „amennyi szó szerint is benne van...” (Ha a dolgozat címét három ponttal kezdtem, jelezni kívántam, egy folyamatos, írás közben sem szűnő olvasás/visszalapozás, újragondolás indítja el gondolataimat, ugyanakkor a mondatot záró három pont a versben nem a hirtelen abbahagyás jele, hanem a részegységé, amelynek rész volta hangsúlyozódik, miként a versben a részekből összeszerkesztettségé, hogy aztán a vers zárójeles összetett mondattal fejeződjék be, s a zárójelet – ismét – három pont kövesse; amely aligha értelmezhető másként, minthogy talán mégsem folytathatatlan a gondolatmenet, csak félbeszakad, nem bántóan, nem csupán a töredékjelleget hangsúlyozva, mégis kétséget ébresztve a lezárulás iránt, miközben a vers befejeződését valamiképpen a következő lapon kezdődő új vers hirdeti.) S bár a „szólásos” megnyilatkozás a közmegegyezés akarása felé terelné a versbeszédet, éppen a mondat másféle jelentéslehetősége térít el a könnyed lefordíthatóságtól, és mutatja föl a bizonyosban a bizonytalanítót, a szólásra redukáltban az összetettet, a sajátban a kölcsönzöttet. Ugyanis egyfelől a kötet 12. lapjára utalás egy (nyomdatechnikailag, kötetszerkezetileg és „kronológiailag”) korábban alakot kapott hasonlatra céloz (versindításban idézőjellel: „Mint levélnek az ághoz”), e hasonlat az eredeti helyen részint egy hármas rím tagjaként hívja föl magára a figyelmet, amelynek „retoricitását” a zárójelbe tett következő sorok szállítják le, méghozzá asszonánc segítségével, a „költőiség”-nek egy alacsonyabb szintjére, az öntematizálás ironikus gesztusait híva elő), részint egy Ahmatovára hivatkozó vers második részének kezdősoraiként a személyes szféra intimitását roncsolja egy majdnem hirtelen előkerülő, meglepőnek ható „természeti kép” („amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, / hogy huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz”, hogy a levél az ághoz szokik-e valóban, s a hasonlat szemléletesebbé teszi-e a beszélő helyzetét, kétséges, mindenesetre a szókép „retoricitása” ellenében ekképp a folytatás: „s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen...”)

Ily módon a kötet 20. lapján (szinte) palinódiát olvashatunk. Ami a 12. lapon a szokványostól eltérő, pátosszal telinek minősülő képként minősíttetett, az a 20. lap versében „ellentmondásos” szituáció mozgatójává lehet. A beszélő korántsem teljesen bizonyos mondandójában, inkább némi reményét fejezi ki: „Azt hiszem”; a továbbiakban a feltételes mód növeli tovább ezt a bizonytalanság-érzést, majd az ige s a kötőszó összecsengése, közös történeti-etimológiai múltja tudatosítja, mily esendő a személyiség, megalkotása a „buta mondat” függvénye. Ami a kötőszó révén (hiszen) magyarázatnak tetszik, az valójában a mondatba vetett hit illuzórikus voltára enged következtetni. Érdemes idézni a versnek ezt az egységét:

„Mint levélnek az ághoz” – azt hiszem,
nem ártana időzni egy kicsit
ennél a buta mondatnál, hiszen
ha ez sem, akkor semmi nem segít
se rajtam, se a sokféle hibámon.

A visszalapozás (az újraolvasás) mellőzhetetlen: felidéződik az akár végzetesnek tetsző helyzet, amelynek megfogalmazódása megfelel (általában) a „létösszegző” versekkel szemben felállított régebbi poétikai követelményeknek. Csakhogy a depoétizálást a beszélő szükségesnek véli, ennek hangot ad, majd szinte visszavonja, s arra a költő-elődre hivatkozik, aki a szűkebb körűen személyestől elvezeti oda, ahol a személyes csak a szövegi közvetítettség igénybevételével kaphat (vers)alakot. Az újabb vers ezt a költői fordulatot (nem cáfolja, legalább) mérsékli, eltávolítja a maradék „pátosz”-tól is, saját (vers)beszédét buta mondatnak nevezve. Annyit azonban megér e buta mondat, hogy mellette időzzön a szóló, a „költőiséget” (a hasonlatot, a szóképet) olyan segítségnek remélve, amely más versmondatok környezetében a feszültség feloldását eredményezheti. Ebből a nézőpontból szemlélve a szószerintiség súlya megnő, pontosabban a szólás és a szó jelentése és jelentősége a kiegyenlítődés felé irányíthatja a beszélőt. A szó egyben a mérték, amelyre a beszélő törekszik.

Mindezeket végiggondolva, újra eltöprengek az akár kötetszervező motívumként is fölfogható önidézeten, illetőleg a szó szerint tovagyűrűző jelentésváltozatain. Az előbbi azt látszik tanúsítani, hogy a „talált verssor/tárgy” különféle kontextus létesüléséhez járul hozzá, minek következtében az ismétlés az azonosságon túl előhívja a különbözés árnyalatait, az emlékezetbe idézés során az azonosra nemcsak azonosként ismerhet rá az olvasó, hanem egy asszociációs lánc kezdeteként szemrevételezheti, minek következtében az eltérés válik/válhat lényegivé. Talán megkockáztatható, hogy ez a fajta értelemadási kísérlet figyelhető meg a szó szerint versbeli pozíciója tekintetében. Ha csak annyi, nem több, ami megtehető, „amennyi szó szerint is benne van”, akkor – mint volt róla szó – kijelöltetik a viszonyítás/viszonyíthatóság „mértéke”, a megállapított cselekvési „arány”, azaz: az önmaga képességének határa. Így a mozgástér csekély, az önmagával azonosnak esélye megnőhet. Ezzel szemben a cselekvés helyébe azáltal lép a szó, hogy a szó (is – netán elsősorban) igényli, hogy mérték, arány, viszonyítási alap lehessen, a szóhoz képest fogalmazódhat meg, válhat esetleg tetté mindaz, ami az elképzelésben létre ébredhetne. Mint írtam, a mondat lezáratlan, hozzáfércelve következik egy másik, amelynek indítása hasonlóképpen lebeg(tet) a bizonyosság és a bizonytalanság között: „Mondjuk, ha komolyan veszem magam,” – ezzel a vers első egysége a végéhez ér, ezúttal vesszővel, a véget érés a folytatás felfüggesztése. Ez részben a feltételtől függő kijelentést teszi hiányossá, részben (újra) a mondatlogika ellen szegül, mivel a számmal jelzett második rész emígy egészíti ki a megkezdett mondatot: „már nem is tetszik úgy a Petri-féle / – és őszinte – Vagyok, mit érdekelne” (Vö. még: „A versen kívül nincs életem: / a vers vagyok.”) Hosszabban lehetne értekezni arról, hogy ezt a verset és általában e kötet verseit miképpen tagolják, bontják elemeire, jelzik az ok-okozati kapcsolatok szeszélyességét az írásjelek, a hirtelen váltások, a részek közötti szakadások, de arról is, hogy a „Mondjuk”-kal indított versmondat nyitva hagyja, felszólít-e a beszélő avagy kijelent, a majdnem töltelékszóként funkcionáló mondjuk feltehetőleg csupán idő- és helynyerés céljából került-e hangsúlyos helyre; vagy valóban a mondásba tétetik át minden cselekvés/ önjellemzés? A vers a különböző pontokon leírt mondat–mondjuk–magyarázkodás–mondanom tengely mentén halad, inkább „kacskaringózik” a kijelentések és visszavonások egymást a legkevésbé sem semlegesítő együttesében. Ezzel párhuzamosan figyelhető meg a rendkívül gondos, szimmetriára törekvő megalkotottság, amelynek viszont az íráskép (a verssorok tördelése) ellentmondani látszik. Az első rész önidézettel kezdődik, a második rész elején egy Petri Györgytől vett töredék (verscím) olvasható: párhuzam; az önidézet idézőjelek között olvasható, a Petri-mondat viszont kurziválva (így idézőjelek nélkül); újólag az egymásra olvasás segítségével kialakuló szimmetria gyöngítése a kimondás versus leírás segítségével. Ebben a versben még egy tényező említhető, amely részint a kötet szókincsére vonatkoztatható, részint a kötetben következetesen végigvitt motívumok sugallta lírai én és világ kapcsolatára enged következtetni. A vissza-visszatérő szavakat, fordulatokat egyelőre csak sorolom: „nem érdekel” „az egész”, ehhez járul az itt nem található „közhely.”

Kissé távolabbról indítok. A József Attila-kutatás látványos és máig ható fordulatát jelentette, mikor Németh G. Béla egyfelől Heideggerhez közelítette József Attila létszemléletét, másfelől olyan verstípusok jelenlétét elemezte József Attila költészetében, amely elemzés annak ellenére, vagy éppen azért, mert elutasította a „kései” verstermés pszichoanalitikai magyarázatát, a személyiségnek, a szubjektumnak megalkothatóságáért/megalkotásáért vívott küzdelmet, a válságszituáció (és tegyük hozzá a kafkai szorongásélmény) versbeli adekvációját tette megismerhetővé, de legalábbis kutathatóvá. A problematikus önmegszólítás, létösszegzés (terminusként) arra azonban mindenképpen alkalmasnak bizonyult, hogy a József Attila által is versbe foglalt szubjektumpozíciókat szembesíteni lehessen a századfordulós modernség feltárta nyelv- és személyiség-felfogások válságjelzéseivel, s ne a „menthetetlen én”-re és a Hofmannstahl Chardos-levelében körülírt nyelvkrízisre redukáltassék József Attila útja „tudattalanjától” az „értelemig és tovább”, majd visszafelé többé-kevésbé ezen az úton (s e ponton aligha téveszthető szem elől a Kafkához hasonló kérdésfeltevések sora). Az jól ismert, hogy a József Attilának (joggal) tulajdonított verstípusok, jóllehet finomításra/árnyalásra szorul lényegiségük körülírása, az őt követő költői nemzedékekre sem téveszthették el hatásukat, nemegyszer a késő „Nyugat”-os lírával szemközt haladva. Valamint: nem kevésbé József Attila befogadásához tartozónak vélem, hogy tőle a legkülönfélébb irányba vezetett el a lírai beszéd, és ezt leginkább a mai ifjabb költők átírásai jelzik: amiként József Attila reagált elődei, a XIX. század romantikus, szecessziós, avantgárd, „másod”-modern versformálására, nemegyszer „fonák”-járól felmutatva azt, amit ő másképpen gondolt versbe foghatónak/foglalhatónak, akként a fiatal(abb) nemzedék tartózkodik a hommage-októl, inkább olyképpen fordul a kifordítás, a szétszedés, ha úgy tetszik, kölcsönzött szóval, a talált tárgy megtisztítása „eljárásaihoz”, hogy abból egyszerre tetszik ki a szabadulás vágya a lenyűgöző József Attila-verstől, valamint a versvilág kritikai újramondásának akarása. Csakhogy József Attila mellett nemcsak a Petri-féle aemulatio (versengés) hallható ki, hanem az elődként elfogadott költők hasonló jellegű felsorakoztatása József Attila mögé, mellé, kiváltképpen Kosztolányié, akinek különféle korszakaiból származó vers-alakmásai (a szegény kisgyermektől a Hajnali részegség egzisztencialista én-jéig) szintén kiváló lehetőséget kínálnak az újraformálás esettanulmányainak verses változatai számára.

Mindezt végiggondolva Lövétei Lázár László említett versének ama vonására figyelmeztetnék, hogy az idézetek párhuzamosságával a lírai beszélőt beiktatja abba a poétikai tartományba, amelynek e versben Petri György, más versekben Kosztolányi vagy József Attila, Dsida Jenő meg Ady Endre, Ahmatova és Pilinszky, talán a leghangsúlyosabb helyen, mert a kötet címadó és utolsónak elhelyezett szövegében, Babits Mihály a lakója. Hosszan lehetne szólni arról, hogy az önidézet egyenrangúsítása, mondatként, beszédegységként nevesítése önlegitimációs gesztus, túlzással: ön-felülértékelés, valamivel szerényebben: önpozicionálás, körülményesebben: egy lírai én, egy lírai beszéd beiktatása egy szuverénül elgondolt költészettörténetbe, egy modernitásfelfogás, egy nyelvszemlélet beléptetése a hatástörténetbe. Szó szerint véve a Két szék között beszélője följebb említett kulcsszavainak intencióját: olyan elfordulás a tárgyias lírától (szinte kizárólag az egyes szám első személynek engedve meg a szólást), amely mégsem hozza vissza a „megemelt” alanyiságot. Olyan (látszólagos) önkritika, amely a nem érdekel, nem érdekes szkepszisével fedi el a szenvedéstörténetté kibomlani akaró én-prezenciát; olyan pátoszt tagadó, deretorizáló, helyenként látványosan deszakralizáló („istenféleség”!) magatartásforma, amely a közhelyek védettségéből tekint ki a közhelyeken túli lírai tartományokra, és ekképpen úgy kísérli meg az arcadást, hogy a közhelyeket mintegy maszkként maga elé tartva egyben felszabadítja a közhely megnevezéséből fakasztható iróniát; olyan megtévesztő megszólalás, amely az egészet korántsem világszerűségként fogja föl, hanem (nemegyszer) a résznek majdnem szinonimájaként: „hogy mikor hagyom abba az egészet”; „lehet, hogy egyszer fogom, és kivágom / az egészet”; „Nem érdemes törődni az egésszel”, amely verssor összekapcsolódik az előzőben megnevezett kijelentéssel: „Ideírnám, de óriási közhely” (e két sor egyébként zárójelben álló verszárlat); „Mikor lesz elegem / ebből az egészből”. Ha a modernség költészete által megtagadott egész / Egész (vö. Ady: Minden Egész eltörött...) előfordulásait szemlézzük a Két szék között kötetben, akkor már felületes szemlénkben is előtűnik, hogy Adyval ellentétben főnevesült mellék- és számnevek semmiképpen nem írhatók nagy kezdőbetűvel, mert nem tartalmazzák az egyetemességre utalásnak azt a retorikus, tulajdonnevesült formáját, mely a szimbólumalkotásban érdekelt Adyra jellemző. Ellenben feltételezhető a jelentés olyanféle elmosódottsága, mint amely mainapság a köznyelvben a dolog jelentésében végbement; bármikor bárminő összefüggések között alkalmazható, fényévnyi távolságra lévén a rilkei Dingtől. E kötetben az egész helyettesít, valami más helyett van leírva, ám mögöttes tartománya nemigen érzékelhető (én legalábbis nem vagy alig érzékelem), vonatkoztatható az egész életre, az egész ügymenetre, az egész rendszerre, amely a hétköznapokat egymáshoz fűzi, az egész megszólalásmódra, hogy hirtelenjében néhány idekívánkozó(?), ideérthető (?), idegondolható(?) kiegészítést javasoljak. Az egész e kötetben semmiképpen nem Ady világegésze, még csak nem is a babitsi, epilógusban érdekelt lírikus személyisége, aki egyszerre alfa is, omega is. Azaz nem a századfordulós bomló, ám e bomlás ellen hősi harcra kelő személyisége, nem e harcban létre ébredő személyiség nyelve. Csak olyan lírai én egésze, aki önvigasztalását közhelynek minősíti, aki önmagának önmagáról legföljebb „zárójelentést” írhat, aki születésnapját úgy ünnepli (a József Attilától kölcsönzött verscímmel, ám összesen négy sorban, amelyet három egységre tagol), hogy a felsőbb instanciának hozzá intézett szavát nem érti, hősi cselekedetként pedig ezt állítja: „Az út feléig mégis eljutottam...” (ismét tipográfiailag jelezve a lezáratlanságot). Ami pedig költőileg lakozását, azaz sokat idézett (és éppen a sokat idézettségben majdnem közhellyé váló) költői cselekvését illeti, gesztusával egy depoétizált megnyilatkozását jeleníti meg, olyan utalással, amely felidézve távolítja el magától, az olvasótól a nevezetes költészettörténeti pillanatot, a köznapi cselekvés költőiségétől visszairányít a költőiség köznapi cselekvésébe:

Aztán még fölkelek, és azt a villanyt
a folyosókon is lekapcsolom.

Mintegy kilépve a maga verséből, a lírai én nem emeli be a maga világába a más költő cselekvésmondatát, hanem megismétli a cselekvést, utaló- és kötőszavával (azt, is), valamint időiségével (aztán, az utániság jelzése) ugyan szövegközi viszonyt létesít, ám e szövegköziség viszonylagosságát tárja föl.

Ismét kissé hátrább lépnék, hogy majd példákkal megvilágíthassam, miként vélem értelmezhetőnek a Két szék között intertextualitását. Azt az idevonatkozó kutatás földerítette, mennyiben minősíthető szövegköziségében telítettebbnek vagy kevésbé telítettnek egy nyelvi műalkotás: a versbe, epikai műbe beférkőző idegennyelvűség vagy kurziválás, netán az idézőjelek közé illesztés látványosabban szövegközi, kiváltképpen, ha szó szerinti (azaz az „eredeti” helyre pontosabban visszautaló) a „vendégszöveg”. Minél ismertebb szöveg kerül új kontextusba, annál könnyebb a(z örömteli) ráismerés, minél inkább ad arra a szerző, hogy művét beléptesse a (világ)irodalmi szöveguniverzumba, annál jelentősebb segítség az olvasó számára a szövegek találkoztatása. Persze, a tüntető módon elrejtett idézet szintén fölébresztheti a kíváncsiságot, miféle előzmények továbbgondolásakor másolódik rá az új szöveg(rész) a régire, lett légyen szó olyan tematikai megfeleltetésről, amelynek során inkább a cselekmény emlékeztet a korábban megfogalmazott/közreadott invariánsra, vagy esetleg a nevek (szimbolikus) rendszere jelzi, hogy milyen „szinten” jöhet létre történések összelátása. A különféleképpen „osztályozott” szövegközi alakzatok egyike a szétírással nevezhető meg: az „eredeti” szöveg, szintagma elemeire bontása, grammatikai jellegű átváltoz(tat)ása, ennek eredményeképpen más(fajta) szintaktika érvényesítése részint a mondatban rejlő mondat föltárulásához vezethet, részben a „szent” szöveget profanizálja, olykor lentebb stílű változatával szembesíti, részben megvalósítatlanul maradt lehetőségére hoz példát. Jürgen von Stackelberg egy tanulmánya címében célkitűzést rejt el, a produktív irodalmi befogadás formáiról (alakzatairól) kíván szólni, az imitáció, a fordítás, a kommentár, az áthelyezés (színműből daljáték szövegkönyve), paródia (travesztia, pastiche), a szupplementum (kiegészítés), továbbírás, replika, betoldás (montázs, kollázs), korszerűsítés (modernizálás) eseteit nevezve meg. Visszatérve a Két szék között olvasásához, a lírai én kalandozásai az elő(d)szövegek között a leginkább a fordítás (mint átírás, új kontextusba helyezés, szabad rendelkezés a korábbi szöveggel) esetére bukkanhatunk. Méghozzá oly módon, hogy a felismerés annak köszönhető, sokat idézett, unos-untig, nemcsak irodalmi környezetben előbukkanó mondatokról van szó, amelyek egyfelől különféle költészeti pillanatokat szimultán állítanak színre, másfelől (ezáltal) a kiszemelt, átírandó szövegeket nem csupán egyszeriségüktől, rögzítettségüktől fosztják meg, variálhatóságukat demonstrálva, hanem éppen a személyesség versus szerepjáték viszonylatában gondoltatva el szövegek közös és/vagy szétváló értelmezésének esélyeit. Megtévesztő „hadművelet” a lírai éné, aki a szövegelőzmények beszélőinek mondatait némileg átalakítva önmagára vonatkoztatja, és így részint törlésjel alá helyezi az elődköltő alakmását vagy megteremtett (el)beszélőjét, persze azon igyekezve, hogy az elfedettség ne jelentsen átláthatatlanságot. Ehhez itt is az oszcillálás segíti, régi és új textus között leng ki a lírai én beszéde, feloldásról, kiegyenlítődésről, de még komplementaritásról sincs, sem lehet szó, ellenben a kölcsönzés fölmutatásáról igen, miközben az igeidőt és igemódot tekintve, a feltételezett én (mint alany) és az általános alany szembesítését elvégezve nem egyszerűen régi-új szöveg konstruálódik meg, hanem az elődköltővel szemben megalkotódik az a vers, amelynek lírai hőse a személyiség-konstrukcióban érdekelt szubjektum. Ez az érdekeltség azonban aligha elegendő ahhoz, hogy a személyiség rögzíthető, markáns körvonalakkal rendelkező legyen. A saját szöveg belekomponálása sem erősíti föl a lírai én önállónak remélt szólamát: a különféle helyekről montázsszerűen összebarkácsolt verselemek ironikusan kérdőjelezik meg a saját szövegre lelés igyekezetét, nem kevésbé azt, hogy a szövegválogatás költészettörténeti hozadékot eredményez. Igaz, ez utóbbi csak annyira mentesül a létesülés kudarcától, hogy az egymás mellé fércelt szövegek együttese mégis verssé formálódik, még akkor is, ha a formai fegyelem sem elégséges „eszköz” a szüntelen jelenlévő kétely teljes vagy részleges visszaszorítására. Az sem teljesen bizonyos, hogy hagyományos módon vendégszövegként kezelendők a beékelődések, hiszen olyan én-pozíció határozza meg helyüket, amely sajátként éli és értelmezi az „idegen”-t, másképpen mondva: folyamatos szöveget létesít, miközben „fércel”. Jellegzetes példának vélem a Hol volt, hol nem című verset, amely mesekezdetet látszik imitálni, csakhogy e látszatot hamar cáfolja maga a vers. A körülírt én-helyzet a megnevezhetetlenséggel küszködik, „afféle véres-komoly micsodák”-ról olvashatunk, s a ki/elutasított „ilyen vagy olyan furcsa vallomás”-ról. A második versszak a foszló létezést állítja színre, de vonatkoztathat a versre, amely e nézőpontból „férc”-nek minősül, korábban a zsák hiába lelte meg a foltját, az összeférceltség „kibomlott”, „s a zsák ledobta magáról a foltot”. Ami a második részben olvasható, visszafelé értelmezi újra a címet, hiszen az elsajátított és torzított Kosztolányi-utalás nem a panasz szavait rögzíti, hanem a „költőség” groteszkbe hajló ön-tematizációját. Ám amennyiben föltárul Kosztolányi vers-jelenléte, a cím immár nem a mesék szokásos kezdőmondatának töredéke, hanem a Halotti beszéd című Kosztolányi-vers egy sorkezdete. Ilyen módon a „korai” és a „kései” Kosztolányi között a Lövétei-költemény közvetít, a maga történetébe illesztvén be a Kosztolányi-befogadást:

Nem első eset az egy év alatt:
»Beírom magam – gondoltam – a könyvbe,
hogy így vagy úgy, de számon tartsanak«
(s ennél csak nagyritkán futotta többre)...

A Kosztolányi-hagyomány belesimult részint az önprezentációba, a művekkel mérhető-megnevezhető vers-emlékezet szembesül az ön-reprezentáció ellentmondásaival; a könyvbe beírás/beíródás csupán gondolat, majd „főművem, a tiszta lap”, mely az „ép”-ség záloga, és mely nem ölthet alakot, mert újabb meg újabb „adat”-ok tartanak be a készülő(dő) és feltehetőleg sosem elkészülő, ám gondolatilag a létesülés állapotában lévő műnek/személyiségnek. A rész zárásául megint a Kosztolányi-nyomokat követve haladhatunk az én-ő (általános alany) vágyott találkozásának pontosan meg nem jelölhető színhelye felé.

Jobb lenne élni, s aztán – «Körbe-körbe...»,
mint itt rohadni papír-ég alatt –
majd írjanak be engem is a könyvbe,
ha egyáltalán számon tartanak.

Töprengtető, miként vált át A szegény kisgyermek panaszai mindenféle könyve egyetlen, határozott névelős könyvvé, amelybe bejutás a számon tartás, az én-létesülés vágyának dokumentuma. A versből a Kosztolányi-vonatkozásokat kiemelve a hatodik rész zárlatát írom ide:

valami egyszer csak kialakul,
s törölhetem a nagy kedvencemet,
a »Setét eszmék borítják eszem...«-et,
mert hátha jobb lesz – legalábbis részben...
És amúgy sem vagyunk otthon az égben...

A(z első sorával idézett, idézőjelek közé írt) Vörösmarty-költemény s a jelöletlen, szintén átírt, többes számúvá tett Kosztolányi-utalás a lírai én monológját irodalomtörténeti távlatokba vetíti ki, nem pusztán a költészet múltjában keresve és lelve meg a rokonítható hangzatokat (amelyek az „eredeti” helyre gondolva aligha lehetnének rokoníthatók), hogy aztán az át/szétírás segítségével az egymás mellé rendelésben jelöljék meg a költészettörténeti olvasást. Hasonlóképpen szinte játékosságba csap át a szintagmába foglalt Kosztolányi-verscím szétszedése, eltérő viszonyok közé helyezése, szintaktikai változtatása. Az odavetettnek tűnő műfaji vonatkozásnak a vers végére tulajdoníttatik szövegközi jelentés az elődköltők egymással történő szembesítése az én újrarendező szándékairól árulkodik. A személyesbe visszaperelt megszólalás egyben kifordítása a közhelyességig emlegetett sornak, amely különféle diszkurzusokban üresedett ki. Ennek a kiüresedettségnek olyaténképpen vállalása, hogy a felismerhető utalások és a lényegükből, nyelvtani alakjukból kiforgatott, tartalmi idézetek egy lendületben kimondása megszünteti a vég tudatában tragizálóvá válás esélyeit, és jóval több teret biztosít az öniróniának, a könyvbe beíródás elmulasztása helyébe lépő (költői) pótcselekvésnek:

Ne várjon tőlem senki holmi ódát:
se hajnal nincs, se részeg nem vagyok
(s nem ez lesz úgyse, amit itt hagyok);
nem is készültem elég ügyesen:
itt szinte minden túl erős nekem...
Nincs hátra más, mint a semmittevés –
ez az én munkám? És nem is kevés...

József Attila dunatáji történet- és létbölcseletének trivializálódása az íródó szövegben fokozatosan alakul át, miközben szembekerül a Kosztolányi-átírásokkal. A leglátványosabban a nyelvtani alakok más viszonylatokba átfordulása, illetőleg az egyes szám első személynek perspektívaváltása érzékelteti a világszerű, a kozmikus, a pszichoanalitikai „narratíva” rangja fosztódását. Kosztolányi és József Attila (a versben még Dsida Jenő, méghozzá a Psalmus hungaricus) a kanonizálás elit helyén lelhető versei mellé applikált önidézet előkészíti a tónuskeverés fölerősítését, annál is inkább, mert az írás, irodalom köréből származó „terminológia” jelzői eleve elidegenítő, deretorizáló hatásúak: már idéztem az „ilyen vagy olyan furcsa vallomás“-t, hozzáteszem a szintén ismerős „férc”-et, a főművet, a tiszta lapot, a papír-eget, a „pedig összeírok mindent” mondatot követőleg előhívott Dsida-idézetet, amely „megjelöltsége” ellenére a fenségest leszállítja egy alacsonyabb szintre, folytatom a néma rímmel, a slusszpoénnal, a falurossza baka-durva szája beiktatásával, majd az immár modern időket reprezentáló vírusölő programmal, a följebbi hosszabb idézetben a holmi ódával... Ellenszegülés (resistance) az irodalomnak? A létezés prózaiságához szabott megszólalás? A modernség-periódusok szimultaneizmusa? Hiszen miközben a századfordulós modernség versciklusa, A szegény kisgyermek panaszai mondatai mögé rejtezik a lírai én, a világba beleveszettség emblematikus megfogalmazásától idegenít el, addig a kései modernséget „fonák”-járól mutatja föl, s a hangsúlyozottan kisszerűvel kísérel meg azonosulni, mely műveletben éppen a hangsúlyozottság ébreszti föl az olvasó gyanúját: a fennkölt verstárgy lerántása a köznapi cselekvések és kifejezések világába nem egyszerűen a pátosz temetésének deszakralizáló rítusára emlékeztet, hanem arra is, hogy a lírai én önmagától részint eltávolítja a kanonikussá vált alakzatokat, beleértve az önmagában, de József Attilától is „létösszegzésre” alkalmasnak hitt ódát (az Ódát, valamint A Dunánál meg a Hajnali részegség műfaji változatát), részint az újra/át/szétírás során ellenpoétikát hoz létre, amely a létrontódást, a személyiség nyelvi megalkothatatlanságát ugyan szigorúan kötött formában, mégis egy alacsonyabb fokon, a trivialitás nyelvi eszközeit igénybe véve jeleníti meg. Ez a létrontódás egyben a bizalomvesztésből is fakad, az ismétlés, az ismételhetőség célszerűségének tagadásából: olyan „alkotó szövegköziség”-ből, amely az előszövegekből kísérleti szövegeket képes szervezni. A közeli múlt angol irodalmából vett példával érzékeltetném, mit nevez ennek egy német értelmezője. Dickens 1861-es Great expectations (magyarul kissé megváltozott címmel: Szép remények) című regényét Sue Roe az alábbi címmel adta közre, a női főszereplő nevét felbontva, az ő várakozásait jelezve: E. S. T. E. L. L. A. Her Expectations (1982); Lövétei Lázár lényegében ezt teszi a Hajnali részegséggel, „se hajnal nincs, se részeg nem vagyok”; a tagadó alakon túl a szintagma felbontása, elemeinek önállósodása, a lírai énre vonatkoztatása, továbbá a Kosztolányi-címből áradó elragadtatottság, extatikus állapot átfordítása (megint le kell írnom) a triviálisba annak „teherpróbája”, miként bírja el az egzisztenciális, sőt egzisztencialista szembenézés, számadás verse, hogy egy szentségtelenítő kísérlet tárgya legyen. S ha Zola A kísérleti regény című művében ama megfigyelését adta közre, miszerint Balzac akképpen kísérletezett alakjaival, hogy új és új helyzetekbe állította, nem a naturalista esztétika felújításának szándéka vezet, mikor Lövétei Lázár László eljárását hasonlóképpen próbálom körülírni: ama megfigyelését adja közre versei gyakorlatában, miképpen viselkednek kanonikus szövegek új meg új vershelyzetekben. A „holmi óda” depoétizáltsága nem József Attilára hull vissza, hanem a himnikus elragadtatottságú óda írásának nehézségeit példázza, az a fajta „létösszegzés”, amelyre idézett versünk meg általában a Két szék között kötet vállalkozik, nem tűri az ódának tulajdonított fentebb stílt, még kevésbé az ebből fakasztható ünnepi hanghordozást, a legkevésbé az imitatio és az aemulatio évszázadokon át bevált(?) alakzatait. A „szabad rendelkezés” a hagyománnyal (H. R. Jauss) ugyan a posztmodern egy értelmezését segítene a Két szék között verseinek jó részére ráolvasni, csakhogy a lírai én „ellenállása” nem hagyható figyelmen kívül, a könyvbe írás esetlegessége versus valószínűsége között nem realizálható a választás, sem az egymást kioltó „törlés”, éppen ellenkezőleg, ebben a köztességben nyílhat lehetőség (korántsem a lírai én megragadhatóságára, hanem többnyire) esélyeinek latolgatására. Ahol nem tematikailag, hanem a versformát, a kompozíciót, a vers-komponenseket illetőleg tárul föl az elő(d)szövegekhez, versalkotási módokhoz a viszony, éppen az ismert (külső) formához ragaszkodás önismertető aktusai döbbentenek rá a radikális eltérésekre, arra nevezetesen, hogy a játékosság csupán rövid időre képes elterelni a figyelmet a poétikai különbözőségektől; a lírai én teljesen más típusú elemekből kísérli meg önazonossága igazolását, számolván azzal, hogy talán utoljára nyílik tere egy szubjektumpozíció elhatárolására, ezen keresztül önmaga megnevezésére. Ismét József Attila, valamint Arany János segítségét kéri a lírai én. A Születésnapomra bravúrra késztető (külső) formája Szőcs Gézától Orbán János Dénesig ébresztette föl a vetélkedni szerető poéták kedvét a maguk változatának közlésére. Lövétei Lázár László radikálisabb megoldásai és abszolút formahűsége versen belüli vitahelyzetet teremtenek. Míg Szőcs Géza belép József Attila versterébe (azzal a közléssel, hogy ő is harminckettő lett), Lövétei Lázár beszélője kívül marad. A vers indítása: „Harminckettő leszek vajon?” eleve az időbeli távolság révén érzékelteti a megszólalás eltérését, a közlés helyébe lépő kérdést és annak következményeit. Majd a megcélzott jövőidejűség a bizonyosság esélyével játszik el, s ezt tetézi a lírai én önidézete: az egyes szám első személyű beszélő a „mondom”-mal jelölt megszólalását idézőjelek közé teszi, szavait övéihez(?), a világhoz(?), utókorához(?), kritikusaihoz(?) intézve:

Ma reggel csak az érdekel,
Hogy vajon hogy érhettek el,
ha ott
halott

leszek?

További elmélkedésre késztethetne a ha ott/halott rímjáték, amely a ha ott hiányzó l-je körül forogna, az előbb elhallgatott, eufemisztikusan körül/leírt állapot kimondását nem halogathatja, a halott a „semmit” immár névvel és alakkal ruházhatja föl (hogy magam se mellőzzem a szövegköziséget), s a vers további részében, minthogy a nehezen közölhető leíratott, immár nincs akadálya a nyersebb megszólalásnak, az l-ben sincs hiány:

mondom majd jóval azelőtt,
hogy járnátok a temetőt,
ahol –
a hol –

napi beszélgetésre várva (...)

Nemcsak az „eredeti” hely íródik szét, a lírai én mit sem törődik a szó „egységével”, szétdarabolja a rím kedvéért, így az összecsengés, verselési bravúr mögött húzódó, véletlenszerű összefüggésekre nyit, egy-egy mássalhangzó elmaradása, beiktatás révén a hiány és kiegészítés kapcsolódásaira derítve fényt. Ha úgy tetszik, a halál szakralitásának profanizálása lesz elgondolhatóvá:

olyan
majom

halott nincs, hogy kényelmesen
egyszerűen csak elpihen
a föld
fölött
csodára várva mereven,
pláne, hogy azt már megüzen-
te Is-
ten is.

A vers végére az önazonosság dichotómiájában megmerítkező lírai én szinte visszavonni látszik mindazt, amit leírt, belátása és nem tudása, szólása és szólni képtelensége egyazon „érme” színe és fonákja, a kibeszélhetés, a kimondhatás esélye sem adatik meg számára, legalábbis az önprezentáció szinte a hiábavalóságok hiábavalóságaként íródik/ íródhat le. Mindez ekképpen tetszik föl az első megközelítésben, a „szó szerinti” értelmezésben. Ám amennyiben különféle szövegek párbeszédeként, vitájaként, küzdelmeként fogjuk fel a verset, akkor az önmagát a világ, a hivatalos tudat reprezentánsa ellenében meghatározni igyekvő József Attila-beszélő, a Születésnapomra „aktánsa” mellé lépő költő-lírai ént kell elgondolnunk, amely a Thomas Mann üdvözlésének hely- és időmeghatározására emlékeztet: arra ugyanis, hogy az „ordas eszmék”-kel megküzdő szellemiség nyugtalanító kérdései közepette pillanatnyi megnyugvás derenghet föl, a befogadás változatai között kitetszhet az együttérző-örvendő (kevésbé az élvező) hallgatóé, azé, aki csupán örül, hogy lát „ma itt / Fehérek között egy európait”. A jól ismert mondatból csupán elemek iktatódnak be a Harminc című versbe, József Attila hangsúlyos hely- és térkijelölései a Harmincban részint eljelentéktelenednek (hiszen úgyis minden hiába?), részint az anagrammatikus játék révén markánsabbá válnak. Főleg ez utóbbi, mivel csattanóként hangzik el, olyan belső összefüggések fonetikáját jelezve, amelyekből kétfelé lehet következtetni. Részben a váratlan és önkéntelen elrendeződésre nyílhat rálátás, részben a kiszámíthatatlanságra, hiszen a kifejezések rögzíthetetlenségére vetülhet fény akkor, amikor egy anagrammatikus újraszerveződés a hangsorok változékonyságát sugallja.

a csóré lelkemig alázva
azon
kapom

magam, hogy semmit sem tudok,
és még annyit se mondhatok,
amit
ma itt.

Töprengtető a három részből álló kötet Függeléke: sem az első, sem a második rész (vagy ciklus) nem kap címet, a harmadik is inkább a kötetben elfoglalt helyre vonatkozik. A töprengtetés egyik oka az, hogy a kötetcímet adó költemény itt található, méghozzá a versek között az utolsóként, a második okként az jelölhető meg, hogy a verscímek utalnak az előszövegre, a harmadik pedig az, hogy a lírai én az itt lelhető három versben újrabeszéli részint a kötet tematikáját, részint összegzőleg jelöli ki a maga helyzetét, tudniillik a maga viszonyát az elő(d)szövegekhez. Ennek révén sugallja kritikusainak, miféle hagyománytörténési folyamatban gondolják el költészetét, és kiváltképpen ennek a kötetnek a verseit, ugyanakkor a szövegköziségre vonatkozó nézeteket is segít rétegezni. Méghozzá azáltal, hogy a jól ismert intertextuális változatokhoz mellékeli a maga eljárását. Az első versben megnevezi, melyik vers példája lebegett szeme előtt, a címmel meg egy elbújtatott jelző-vel, a harmadik vers viszont az emblematikus Babits-vers elégikusságát fordítja ki, már a címmel: Ősz és tavasz között – Két szék között (e versből vett egyik szakasz található a kötet hátsó borítóján, a szerkesztői vagy alkotói „szándék” mindenesetre többszörösen is hangsúlyozza a Két szék között jelentőségét, bizonyára nemcsak a kötet számára), a depoétizált címadás azonban nem zárja ki a szó szerinti idézések beillesztését (kurziválva emelődik ki az egyik, míg a Babits-vers címe szintén belesimul a versmenetbe), talán a ritmus figyelmeztet a leginkább arra, merre kutakodjunk a vers elő(d)szövegeinek nyomába eredve. Még egy tényezőt említenék: csak az első versben bukkanunk közvetlen, hatásszerű érintkezésre, ezúttal nem a Lövétei Lázár által idézőjelbe tett verscímre utalok, hanem arra az előadásbeli „anomáliára”, amely Erdélyi János és Arany János között polémiához, magyarázkodáshoz vezetett. Az Arany által az 1850-es években valóban (jobb esetben enigmatikus, rosszabb esetben) rendhagyó strófaszerkesztés, az abbahagyás, az áthajlás szótagokat elválasztó, a rejtőzködés és tévesztés módszerével, József Attila közvetítésével (Taní–/tani) ért el a XX. század végi költészethez, a játékosság, sikeres változatában az ambivalencia sugallata bújik meg benne. Lövétei Lázár László több ízben alkalmazza, minden esetben a közöttiség állapotát érzékeltetve, szöveg-, nyelv-, poétika-köziséget mint „helyzettudatot” érzékeltetve. Az 1850-es esztendők allegorikus költészetét kifordító Arany-versre reagál Lövétei, amikor úgy sajátítja ki az Arany-vers ötletét, ritmusát, „eljárását”, hogy megfosztja kontextusától, adódó „referenciáitól”, s a magáévá birtokoltat önhelyzetét értelmező sratégiáinak veti alá. Minek következtében az azonosságok eltéréseiben, valamint az eltérések azonosságaiban egyaránt érdekeltnek mutatja versbeszédét. Néhány példával illusztrálok:

Arany János

Árkádia-féle

Én is Árkádiában... szt!
Magas hangból kezdettem –
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb. (...)

Közdologban, ahogy illik
Vezetném az ügyeket;
Nem esnék oly összejövés,
Hogy ne vinnék szerepet;
Nem esnék – azt minden ember
Hiheti –
Olyan vásár, sem országos,
Sem heti.

Lövétei Lázár László

„Árkádia-féle”

Én is Árkádi... Na persze.
Ez hiányzik még nekem!
Olyan jó volt nézelődni...
Már azt hittem, hogy... De nem.
Eddig nem volt bennem semmi
Eszement...
Ez a semmi most mégis túl
Messze ment. (...)

Volna még egy mániám, de
Ezt nagyon jól titkolom.
Legyen elég ... erről ennyi,
Hogy jobb híján itt lakom.
Teszek rá, hogy mit adok és
Mit kapok:
Egyszer majd úgyis »Hazámmá
Rothadok«...

Ez a két szakasz szemlélteti a két költő, a két korszak, a két vers irónia-felfogását, az énszemlélet eltávolítását a periódus „köz“-költészetétől. Lövétei Lázár László-vers kevesebb, mint Aranyé, hiszen mindenekelőtt „reagálás”, reflexió, ha úgy tetszik, imitatio (s ezt ő maga állítja az idézőjelbe tett címmel), egy „kész” formába telepíti beszédét. Ugyanakkor egy lényeges ponton elfordul tisztelt előzményétől: a Bach-korszak népszerűséget hajhászó hazafiaskodását (a „dalidók”-at?) megcélzó vers ama formákat és alakokat helyezi a szatirizálás tartományába, amelyek-akik a korszak kritikáinak tárgyaiul szolgáltak, és amelyektől-akiktől az Arany-vers beszélője elhatárolódik. S bár a verselés eleve kizárja a fentebb stílt, a látszólagos fenséges hamar leszáll az alsóbb régiókba. Ezzel szemben Lövétei Lázár körmönfontan és körülírtan céloz csupán a helyzettudatból fakasztható „költőiség”-re. Elhatárolódása nem az elő(d)szövegnek szól, hanem a helyzettudat retorizáltságának, amelyhez képest határozná meg a maga pozicionáltságát. Ami azonban a leglátványosabban érzékelteti az imitatio minéműségét, egyben a két korszak „elvárásai”-val szembenálló beszéd visszavágását az elfogadott költészettanokkal szemben, az alábbi versszak (melynek Erdélyi Jánostól származó félreértését már megemlítettem):

Arany János

Elpipáznék téli este

Kávéházban, névnapon:
Koppasztanám a madarat,
Ha már meg nem foghatom;
Fosztanám a tollat, tudni-
Illik a...
De amiről szólni sem po...
Litika

Lövétei Lázár László

Egy nap halott nagyapámmal;
Egy nap »pirosfülű tél«;
Egy nap fönn, vadvizeknél;
Egy nap »Gond egy szál se!« – vér,
S még egy csomó »Hát ez meg mi –
Féle« lom,
De amiről szólni sem i...
Rodalom...

Hogy Arany versében valóban utalás található-e Pató Pálra (ki elpipázza életét), de legalábbis olyan „vágyra”, amely e patópálos életmódot kívánná élni, kétséges. Ám ismét a Bach-korszakbeli (és Jókaitól Az új földesúrban visszatekintve némileg megszépített) létezés kerül szóba, a kimondatlanság a szójátékban és annak visszavonási kísérletében „formálódik”, akképpen lesz verssé, hogy a töredezettség, az elhallgatás az áthajlások „szabálytalanság”-át használja arra, hogy eltaláljon a rímig. A rím felé vezetés aztán igazolja még a képes beszédben is közölhetetlen megnyilatkozás töredékben maradását, az allegória védettségében megszólaló tehetetlenségét a hatósági (?) tiltással szemben. Így akarva-akaratlanul vét a verselés szabályai ellen, szétválasztja az összetartozót, sorvégi határról nem látszik tudomást venni, ezzel (Erdélyi János a tanú) szabályt szeg, szokatlanra és meglepőre vetemedik. Ám éppen ennek segítségével figyelmeztet a szólás (külső és részben belső) akadályaira. Lövétei Lázárnak már nem kell törődnie a költészettanok előírásaival, az Arany János törte ösvényen bátran haladhat. A környezet különbözősége, nem kevésbé a „történelmi” korszak lényegi másfélesége, valamint az olvasói „elvárások” eltérései alkalmat kínálnak arra, hogy Arany ötleteiből közvetlenebbül irodalmi önreflexiós stratégiát szervezzen. E vers egy korábbi versszakában Lövétei Lázár elismerte Arany kezdeményeinek jelentőségét, s csak e kezdeményekkel kezdett dialógus után „jöhet a többi geg” (bár inkább kérdez, mint állít). Ami a politikai megnyilatkozás, az allegórikus versbeszéd számára nem adatott meg a Bach-korszakban, az a XXI. századra a történelem/kultúra emlékezetévé vált, ellenben az irodalmiság körvonalazódása, a „lom” bevonása az irodalom körébe, az egymás mellé rendelt, személyhez szabott, személyesként megélt „ötletek” versbe írhatósága legalább annyi töprengésre ad okot, mint Aranynak a madár koppasztása. Az elitirodalmi és a „népszerű” összefogása, a költőiség kritériumainak átértékelődése, a poétikai átrendeződés elméleti igazoláshoz juthat, ám messze nem bizonyos a „lom”-ok irodalomként befogadása általában. Persze, nem pusztán e kissé talán túl közvetlen fordítás segít értelmezni a XIX. és XXI. század két egymással találkoztatott versét. Az azonban mindenképpen hangsúlyosnak mondható, hogy előbb a politika az a tényező, amelynek kimondásakor a folyamatos beszéd nehézségekbe ütközik, utóbb az irodalom, méghozzá olyan formán, hogy a később született vers önmagát a korábbihoz képest „szituálja”, úgy tesz, mintha imitálná (Lövétei Lázár verse utolsó szakaszában dőlt betűvel jelez egy sornyi átvételt!), időszerűsítené a XXI. századra a XIX. századi verset, miközben a régebbi formát változatlanul érvényesnek hirdeti. Az imitatio nem vetélkedésbe, nem felülírásba csap át, a „modernizálás” során inkább arra derül fény, mennyiben ültethető át egy verses alakzat egy eltérő költészeti kontextusba; illetőleg: mint példázza egy XXI. századi vers egy XIX. századinak (hatás)történeti olvasását. Mert Lövétei Lázár és Arany verse kölcsönösen olvassák egymást, az ismétlés olyan változatai felé irányítván az értelmezést, amelyek az egymás mellé íródó jelentések kölcsönösségére hívják föl a figyelmet. Arany verse a létezés és az (ön)ironikusan láttatott „verselő”-i foglalatosság szembesítését szemlélteti, az utóbb született vers viszont az Arany-idézet beemelésével érzékelteti irodalmi létét, miközben még a „jó halál” tematikát sem képes önirónia nélkül megszólaltatni.

Arany János

Szóval, oly sokat tehetnék,
Annyi pálya nyitva áll;
Élnék s halnék függetlenül...
Amennyiben rajtam áll.
És nem volnék, ami vagyok,
Verselő,
Magyarosan: kapa-kasza-
Kerülő.

Lövétei Lázár László

Van egy régi ismerősöm,
Rendes nevén: a halál.
Véle kéne kibékülni,
Amennyiben rajtam áll.
Biztos vagyok benne, hogy nem
Is nehéz,
Hogyha Isten egy szemével
Félrenéz.

Egyik vers sem hirdeti bevégzettnek beszélője beszédét, mindkettőben szerephez jut a feltételes mód. Csakhogy a személyes aktivitás kevésnek bizonyul a feltételek „való”-ra váltására, az Arany-vers a mondatok széttördelésével, az írásjelek szétszabdaló „potenciáljának” igénybevételével, Lövétei Lázár viszont a transzcendencia deretorizálásával sejteti, hogy a vers végén mégsem alkotódik meg az a szubjektum, aki megszólaltatásának tétje az Árkádia-féléből az Árkádiába eljuttatás volt. Az „Amennyiben rajtam áll” megismétlése hat az Arany-versre is; az tetszik ki, hogy a szubjektum lehetőségei korlátozottak, a kilépés a szűk térből (vagy csak szűknek érzett térből?) aligha lehetséges, mivel a Lövétei Lázár-vers beszélője viszonylag csekély segítséget kap az Arany-vers beszélőjétől (a címet, néhány ötletet, a ritmust, egy sort), a maga transzcendencia-hite pedig nagyon evilági, messze nem szakrális. S bár Arany lírai elbeszélőjének önszemlélete ironizáló, a vers végére az eltávolítás az irodalomtól annak a játékos hanghordozásnak ötlete, amely a költészettani szabálytalansággal igyekszik önnön rendhagyó megszólalását elfogadtatni. Lövétei Lázár a létezés (saját létezése) anomáliáira tekint az Arany-verséhez hasonló nézőpontból, hogy kölcsönzésekkel erősítse külön útjának elismertetését: a megbékélés állapotába jut(hat)ás azonban nem adatik meg számára, sem az Arany-versből átvett, sem az attól eltávolodó megszólalás nem elegendő a bevégzettség elérésére.

A Függelék második verse az enigmatikus Tíz parancsolat címet kapta. A különírással int a beszélő, hogy egy tervezett sorozat egy darabját kapjuk, az alcím: Töredék, a III-mal jelzett vers olvasható. A vers indítása („Szenteld meg minden napodat.”) kétfelé nyit: együtt az olyan kifejezésekkel, mint kiböjtölt, a sovány meg a kövér év, az Üdvözítő és talán még az új nap a bibliai, a szakrális szféra jelenlétét láttatja, ugyanakkor a „nyugtával dicséred a napot” szólása, az „akkor inkább a közhelyek” motivikus ismétlődése eltérít a szakralitástól. A „bizony mondom” fordulat a fenséges megjelenése a versben, a „tegyél mindenre: rákra, vérre”: a személyesen megélt, személyesbe forduló/fordított beszéd jelződése. Az egymással összeférhetetlennek látszó szókincsbeli és „világnézeti” beszédek feszültséget okoznak, amelynek feloldása várható lenne, ha részint nem maradna meg a vágyban, részint ne bizonyulna tartósabbnak a „közhely”. Az üdvözítő igékről lebeszél a vers, a vágy, amely az új nap fényének eljövetelét siettetné, azon a szinten található, mint a közhely(ek)...

A Két szék között kötetzáróról már elárultam, hogy változat Babits Mihály Ősz és tavasz között című versére. Vitaversnek is nevezhető volna, az áthallások távoliak (volt róla szó), a ritmuskölcsönzés meg egy eltérő összefüggések között ideírt sor, valamint a cím idézése: a közvetlen egymásra vonatkoztatás lehetősége ezzel kimerült. A Két szék közöttből idézek: „Valaminek vége akar lenni./ Mit tudom én, mi szeretnék lenni (Babitsnál: Olvad a hó, tavasz akar lenni, Mit tudom én mi szeretnék lenni), Két szék között: ősz és tavasz között volt bajom már. (Egy másik kurzivált sor: „de dicsérni jöttem, nem temetni”, a Julius Caesar nevezetes sora Vörösmarty átköltésében, illetőleg annak megfordítása.) A Lövétei Lázár-vers címe azonban a versegész ismeretében szintén bevonható a megfeleltetések vizsgálatába. Ami Babitsnál a természetiből vett allegória, a tél kimondatlanul azonosul az új kezdet, a feltámadás, az élet tagadásával, a Két szék között részint tárgyiasít, részint az elő(d)szöveg allegóriáját a köznapiságba, ismét a szólásba fordítja vissza, a közbeszédbe, az egymásra rakódó modernség-fázisok ellenében mintha Szabó Lőrinc (és József Attila) korszakváltó lírájához utalná az olvasót. Az „én” meg a világ tematizálódik a versben. Méghozzá olyképpen, hogy a századfordulós modernség én-képzetét elutasítja a beszélő („eleget piszmogtam a »Csak én!«-en, / s az se volt jó.”; persze, nem tudom, mennyire merész feltételezés idevonni A lírikus epilógját), s a továbbiakban egyfelől a vég tudata felől szemlélődik („Valaminek vége akar lenni”: minden második versszak így kezdődik), másfelől a kötet tematikáját gondolja újra: „harminckét év volt eddig a kölcsön”; „És hogy idővel / kibékülhetek a hosszú böjttel”; „ma izgalommal/bíbelődök mindenféle lommal”; „beinteni betegségnek, ráknak”... A tragizáló hangvétel elkerülését biztosítja a különféle területekről kölcsönzött szókincs beiktatása, ilyen a gazdaságé: kvóta, kölcsön, maradék, aranytartalék, hátralék; ilyen a tolvajnyelvé: hadoválva, ehhez csatlakoztatva az alacsonyabb nyelvi regisztert: szívattam magam, belehúzhatok ezerrel, pláne a cím szólásidézése mellé: „Elmerülök nyári tejbe-vajba”, Babits és Shakespeare–Vörösmarty mondatairól volt szó... Ez a „nyelvi” tarkaság nemcsak a beszélő világát közvetíti nyelvi tényezőként, hiszen a létezés különféle szféráit más-más szókincsből vett kifejezésekkel járja be, hanem arra is int, hogy még a létszféráknak ez a bejárása sem biztosítja részint a kiegyenlítődést a „jó felem” meg a „rossz felem” között, melyek kompetenciája, lehetősége egymásba ér (hiszen mindkettő a Valaminek vége akar lenni függvényében gondolható csupán vagy főleg el), részint kételkedik az autenticitásra törekvés realizálódását. S bár ennek emlegetése hangsúlyossá válhatna, éppen a nyelvi regiszterek váltogatásával ejti le a beszélő a magasra törés reményét:

semmi többet
nem akarok, csak hogy az időmet
én töltsem ki. Elég lenne bőven
ennyi izgalom is. Pláne tőlem...

Az utolsó előtti, írtam már, a hátlapra írt versszak fölveti, nem túlélés, hanem az irodalommá szublimálás reményét: eszerint a létezés metaforává, irodalommá váltásával alkothatódna meg az autenticitás, akkor lenne a beszélő más, „csak egyszer”, s akkor húzhatna bele végre ezerrel. Az utolsó versszakból kitetszik, hogy a közöttiség köznapi költészete egyszerűbb és összetettebb a „nem halok meg egészen” antikvitásból eredeztetett önvigasztaló, költői gesztusánál. Egyszerűbb, mivel néven neveződésével populárisabb természete éppen úgy előviláglik, mint az irodalmi allúziók révén beépülése a hatástörténetbe, megint a különféle szókincsrétegek összemásolódása teszi nyitottá, továbbgondolhatóvá és párbeszédképessé a verset, Lövétei Lázár László poézisét. De összetettebb, mivel a trivialitásból szökkenünk át a babitsi verscímhez, majd onnan eltávolít annak kimondása, amit Babits csak jelzett, hogy aztán a szakralitás beszüremkedésétől óvjon a beszélő, újra a triviálishoz fordulva „mentő” szóért, zárásul meg átírva a Babits-vers panaszszavát, a kikerülhetetlenséget a versszak teremtette térhez viszonyítva mondva ki.

– Kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legyen a vége,
inkább valami egyszerű hakni

– bár ebbe is bele lehet halni.

A hátlapszöveg Lövétei Lázár László „halálversei”-nek gyűjteményéről beszél, és az aligha vitatható, hogy első megközelítésben valóban a halál a versek megszólítottja, ő a főszereplő. Alaposabb olvasás után kitetszhet, hogy a csekély kivétellel én-elbeszélő ugyan szembesül a halállal, saját halálával, ezt a magánügyet azonban a létezés kalandként megélt epizódjaival szembesíti. A Magánzsoltár beköszöntő versének utolsó sorában teszi meg a beszélő ajánlatát: „Éltem? – Jó lenne kiegyezni ebben.” Az a felismerés, hogy „ – Senki sem halhat meg helyetted...” rilkei magasságokba visz, A vashatos meg József Attilával vitázik: „A semminek is ága van”; ám olcsó kiegyezésnek a Saját táv utolsó két sora sem nevezhető: „A pálya vége most sem érdekel – / és mégis jó, hogy véget ér, ha kell...”

A kötet erős (és részben tematikus) válogatás a költő 2000 és 2004 között írt/közölt verseiből. Mintegy másfél/két kötetnyi vers főleg erdélyi és magyarországi folyóiratokban pihen (még). Ez a válogatás azonban lehetővé tette, hogy a második kötet megjelenése óta megtett úton kísérjük e kötet szerzőjét. Nem állítanám, hogy nyílegyenes ez az út, a kötet megszólalási változatok, a mintául vett/vehető költészetek között nem kíván választani, gazdagon merít a magyar és a világirodalmi hagyományból, ugyanakkor a saját költészet korábbi fázisainak elhagyását, elfordulást kiküzdött formaművészetétől szintén tudatosítja. A hátlap a versidézet után így kezdi az ismertetést, az Erdélyben élő... Hozzátenném, a pozsonyi Kalligram publikálásában olvasható kötetet, a versek többségét magyarországi folyóiratok közölték. Korántsem kívánnék vitát kezdeni a költészet „erdélyiség”-éről (a Dsida-idézet nem bizonyosan perdöntő érv), inkább azt kockáztatnám meg, hogy a XIX–XX. századi magyar költészettel kitűnően sáfárkodik ez a kötet (s ebbe a hagyományba Reményik Sándor kései lírája éppen úgy beleértendő, mint Babits, Kosztolányi, Arany vagy József Attila, Ahmatova meg Rilke és Shakespeare); ami számomra annyit jelent, hogy Lövétei Lázár László a neki tulajdonított monotematikus lírát sokféleképpen szólaltatja meg, lírai én-je a szüntelen megalkotódás és visszavonás dialektikájának tudatosulási folyamatában igyekszik maszkjait levetni, arcait megformálni. Ez a fajta közöttesség nyelvi és verselési sokféleség révén artikulálódik. Lövétei Lázár László harmadik verseskötetével eddigi teljes jogú magyar költői állampolgársága mellé megszerezte a megkerülhetetlen költészet beszélőjének járó elismerést. A további gyűjteményes köteteknek érdeklődéssel nézünk elébe.

Amit megkerültem, amitől óvakodtam, a „posztmodern” ráolvasása a Két szék között lírájára. Hogy a legújabb magyar költészetre vonatkoztatható-e Fredric Jameson tézise a stílusfogalom végéről, az egyszeri és a személyes értelmében, szintén problematikusnak tűnhet. Annyit tudunk csak, hogy (mint Lövétei Lázár kötete) legalább annyira folytatás a legújabb magyar költészet, mint valami újnak a kezdete. Játékossága általában a korábbi költészetekre reflektálva állítja színre mindazt, ami a régi és az új lírában elképzelhető, olykor azt is, ami eddig nem volt elképzelhető.

Felhasznált irodalom

Németh G. Béla: Versek és korok (Verselemzések és versértelmezések). Budapest (1997)
Petri György válogatott versei. Budapest (2000)
Arany János Összes Művei. I. Kisebb költemények. S. a. r. Voinovich Géza. Budapest 1951.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Az olvasás lehetőségei. Budapest (1997)
Rácz I. Péter. „Szemiotikai intertextualitás”. In: Irodalom, nyelv, kultúra. Sorozatszerk.,
Kálmán C. György, Orbán Jolán, Pécs 1998. 7–32.
Hans Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. In: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Vál., utószó: Kulcsár-Szabó Zoltán. Budapest 1999. 211–236.
Émile Zola: Le roman expérimentale. Paris 1880.
Fredric Jameson: Postmoderne – Zur Logik der Kultur im Spatkapitalismus. In: Postmoderne – eine amerikanische Internationale? Hrsg. von Andreas Huyssen und Klaus Scherpe. Hamburg 1986. (Az idézet a 60. lapon.)
Jürgen von Stackelberg: Formen produktiver Literaturrerezeption. In: Klassiker-Renaissance. Modelle der Gegenwartsliteratur. Hrsg. von Martin Brunkhorst, Gerd Rohmann, Konrad Schoell. Tübingen 1991. 179–188.
Gerd Rohmann: Intertextualität im englischen Gegenwartsprosa. In: Uo. 179–188.
Fried István: Irodalomtörténések Transsylvaniában. Kolozsvár (2002)

(forrás: https://www.forrasfolyoirat.hu/0512/fried.html)

Ugrás az oldal tetejére