Tamás Dénes: A Semmi megköltése. (A Két szék között c. kötetről) Korunk, 2005. december
Tamás Dénes: A Semmi megköltése
„Vigasza ennyi: ennyi.”
Tatár Sándor
Beszéljen bármiről az irodalomelmélet, az értelmezendő szövegeket legtöbbször úgyis csak mint velünk szemben álló tárgyakat észleljük: elkezdeni egy recenziót általában nem jelent mást, mint a legtriviálisabban értett könyvleírást. Pontosabban: szükségünk van egy pillantásra, amivel ha illuzórikusan is, de érzékeljük a szöveg egész voltát, a verseskötet kötetszerűségét, a regény könyvbe foglaltságát ahhoz, hogy a „hol kezdjük?” kérdésre adott válaszunkat kiszabadítsuk az önkényesség vádjának fogságából. A jó recenziók persze azonnal felül- vagy egyenesen alullicitálják ezt a momentumot, a madártávlat, a mélyfúrás, az in medias res típusú felütés, sőt a mottó is, mind egy-egy eszközt jelent arra, hogy amit pillantásunkkal egyszer befogtunk, a különböző habitusoknak (tudományos, esszéisztikus, személyes stb.) megfelelően kibonthatóvá válhasson.
A verseskötetekről írókat ezenkívül egy másik korlát is feszélyezi, amit legpontosabban Paul de Man egyik kijelentésével lehet illusztrálni: „Semmilyen lírát nem lehet líraian olvasni.”1 A verseskötetekről írott recenziókat olvasva azt gondolom, a szerzők ezt a kijelentést általában felszólításnak olvassák, egy átléphetetlen határ felállításának; talán ezért lehet a tisztes követési távolság beállításán kívül kevés érdemleges kijelentést kiolvasni ezekből az írásokból. A líraiság elérhetetlensége – amit Paul de Man rögzít kijelentésében – ezért általában leírásokba torkollik, aminek következtében egyfajta aránytalanság, elszegényítés érződik ki a recenzióírók kedvenc fordulata, a két- vagy háromsoros idézés és az azt követő tematikai-formai leltározás között. Ezeket a gondolatokat elsősorban nem kritikának szánom, hiszen erre a beállítottságra épül az, amit jobb szó híján az „irodalom életének” lehet nevezni, amin belül események vannak, kibontakozások, új hangok, illetve a régiek kiteljesedései, ami fölé istenül a költő maga, aki tehetsége révén abba a hűtlen anyagba, ami a nyelv, visszafordíthatatlanul belevési kézjegyét.
Ez az a játéktér tehát – legalábbis ezen a módon sikerült rögzítenem magamnak –, amelyen belül mozognom kell ahhoz, hogy bejelentsem, közelítsem, értelmezzem Lövétei Lázár László új verseskötetét, a Két szék között címűt. És noha számomra a publicitás erényei sokszor többet jelentenek, mint a tudományosság értékei, mégis ellenlépésekre lesz szükségem, amennyiben szóhoz akarom juttatni azt, ami végső soron ebben a kötetben is – lírai alkotásokról lévén szó ¦ utolérhetetlen módon megtörténik: megköltődik valami.
Már az első olvasáskor nyilvánvalóvá vált előttem, hogy nincs szükség egy isteni pillantásra, hogy a kötet, felfedve önmaga lényegét, a maga egységében állhasson előttünk. Hiszen már ez az olvasás is valóságosan egymásra csúsztatta a verseket, feltünedezett itt-ott egypár jó formajáték, kopár szavak és sorok, néhány átnyúlás Ady, József Attila költészetébe; ezek lennének vajon – hogy a fülszövegre rákérdezzek – a semmibe tartás értelmező, nyelvi lehetőségei? A választ itt még nem adhatom meg. Nem is egy olyan térben mozgok, ahol egy kikényszerített „igen” bármit is lezárhatna. Talán ezért nem is lesz annyira furcsa, hogy az alábbiakban a már előcitált fülszövegnél fogok elidőzni, továbbgyűrűztetve azt a posztmodern gesztust, amely egy szövegen élősködve vezeti elő gondolatait. De mentegetőzhetek azzal, hogy ez a szöveg is, a maga körmönfont, irritáló módján, tulajdonképpen nem csinál mást, mint hogy a kötethez tartozván egyfajta olvasásmódra szólít fel, de valahogy úgy, hogy szinte önmaga ellenében működve a mindent mondja és a semmit, miáltal magában az értelmezésben építi újra, de azt is mondhatnám, bontja szét, a kötet lényegét.
Az idézőjeleknél állnék meg. A fülszövegben három szó került idézőjelbe, az „értelmező”, „nyelvhasználat”, „érdekesebbé” szavak. Nehéz egy pontba összefogni az idézőjelek hatalmát, aminek nem csupán ez a szöveg, hanem a kortárs irodalomértés is ki van szolgáltatva. Számtalan okot lehetne megfogalmazni arra nézve, hogy értelmező nyelvünk miért csak ezen az idézőjeles módon tud ahhoz igazodni, ami prózában, versben, drámában mű formájában megfogalmazódik. Most inkább ennek a jelenségnek a hatását szeretném kihasználni. Ez a három szó ugyanis egymás után következve úgy utal a kötet verseire, hogy megjelöli, mit (értelmező), mi által (nyelvhasználat) és milyen következménnyel (érdekesebbé) tesznek ezek a versek. De azáltal, hogy idézőjelbe kerülnek a szavak, elvész körülírható értelmük, miáltal a versek hatásának értelmezhető terjedelme is felfüggesztődik, vagy legjobb esetben megszüntetve megőrződik egy olyan értelem által, ami helyett korunkban fenyegetően, kiüresedve csak az idézőjelek állnak.
A versekben a semmibe tartás értelmeződik, minimalista nyelvhasználat révén, a versek fanyar beszédmódját pedig a kötött formák fegyelmezik érdekesebbé – áll a fülszövegben. Ez a deklaratív kijelentésmód azonban valószínűleg elégtelennek bizonyult a versek megértésében, ezért jelentek meg az idézőjelek (számomra érthetetlen helyeken), amelyek úgy hozzák játékba a megfogalmazott gondolatiságot, hogy bizonyos pontokon elbizonytalanítják, lebegőssé változtatják, így próbálván meg hozzárendelni a versekben keletkező értelemtöbblethez. Ezért a deklaratív kijelentésmód csődje mellett az értelmezésnek ez az útja azt az önmagától eltolt kérdést szegezi az olvasónak, hogy vajon a versekben keletkező értelemtöbblet – amit az alábbiakban a semmi megköltésének fogok nevezni – minek következtében rendelkezik azzal a ranggal, amivel elbizonytalaníthatja az értelmezés természetes fogalmiságát.
Ez a nyilvánvalóan terjengős kitérő reményeim szerint egy olvasási mód kibontakozódásának a lehetőségét előlegezi meg. Az interpretációnak egy olyan módját, amely azon a módon próbálja megtörni az idézőjelek hatalmát, hogy mintegy együtt halad a versekben keletkező értelemmozgás terjedelmével, anélkül hogy megpróbálná azt átfordítani egy önmagától is elidegenedő fogalmiságra. Gadamer szerint, aki a versek megértését az olvasóra bízza, ez a megértés a verssel való együtténekléssel fog befejeződni.2 Nem gondolom azt, hogy Lövétei Lázár László verseit mi, olvasók valamikor is együtt kellene énekeljük. Főleg emlékezve az együtténeklés mára már történelemmé vált grandiózus formáira. De arra érdemesnek tartom ezeket a verseket, hogy kimentsük belőle annak a módját, ahogyan a mi – talán így is mondható – önzően dédelgetett, kis kelet-európai semmink vagy radikálisabban fogalmazva, „házi apokalipszisünk” egy velünk szemben álló s ezért beszédes formává szelídül.
Nem tudok teljesen egyetérteni a kötet egy másik recenzensének a véleményével, miszerint a kötet versei a halálra és a halálközeli életre, a betegségre reflektálnak.3 Ezek a szituációk csupán a versek határhelyzetei, de ugyanúgy egy határhelyzet az ablakon való kinézés is. Ezzel azt is akarom mondani, nem a betegségre, a halálra való rádöbbenés az, ami a „Semmi helytartójává” (Heidegger) teszi ezeket a verseket, ennél a versek egyszerre kevesebbet és többet tesznek; kevesebbet, mert nem fedezhető fel egy eredet, amire visszavezethető a versekben megköltődő semmi, de többet is, amennyiben az ezen a módon megköltődő semmi egy világot állít fel, egy olyan viszonylagos tágasságot, amelynek nem is olyan könnyű a határaira ráébredni.
A megköltődő semmiről beszélek. Ez annyiban lehet félrevezető, amennyiben költésen általában a fennköltség megjelenítésének retorikai műveletét értjük. Ezt helyettesítve a kötet verseiben a semmit általában a megütköztető banalitás hordozza, ilyen mondatokban, mint: „Nincs semmi dolgom”, „semmi nem sietős nekem”, vagy „Jobbik felem már semmit nem akar”, „S elég nehéz a semmi is nekem”, amely mondatok, azáltal, hogy a maga csupaszságában előretolják, inkább elrejtik, mint felmutatják a semmi lényegét.
Vagy éppen ez lenne a lényeg? A megütköztető banalitás. Mi a Semmi? Azt hiszem, ezen a helyen nem kerülhetem meg ezt az igazi mélységében utoljára Heidegger által felvetett kérdést.4 Még akkor sem, ha nyilvánvaló, az egzisztenciának egészen más dimenzionáltságáról van szó Lövétei költészetében, mint Heidegger a semmi erejét a ráhanyatlás érzékletességében megragadó filozofikus prózájában.5 Heidegger szövegeiben a Semmibe való beletartottságról beszél, amely beletartottság a mély unalomban és a szorongásban fedődik fel leginkább, és az embernek az általában értett létezőhöz való viszonyulását hordozza. Azonban ennek az egzisztenciális kátyúnak hiába keressük az analógiáját a kötet verseiben. Hiányzik a szorongás, hiányzik a mély unalom, de még a felmutatásnak a kérdezés erején keresztül megnyilvánuló módja is. Különben is Lövétei egyik versében látványosan szakít az ehhez hasonló, könnyedén redundánssá váló filozófiai kérdezéssel.6 Világos: nem a semmi definícióját, hanem a megköltését kell keresnünk a kötetben olvasható versekben.
Mivel megint megköltésről beszéltem, nem halogathatom tovább, hogy megpróbáljam előtárni a megköltésnek a stilizációval szembeni tágabb jelentését. Újra a heideggeri filozófia képezi a viszonyítási pontot. „A költés a szó szigorú értelmében vett mértékvétel, amely révén az ember mértéket kap létezésének tágasságához” – fogalmaz Heidegger egyik szövegében 7. Ez a mértékvétel – továbbszőve a gondolatot – azért a költészet privilégiuma, mivel csak az mozog a nyelvnek egy olyan közegében, ahol kialakulhat a jelentésességnek egy olyan sűrűsége, amely túlcsap a létezés természetes mindennapiságán. A költészet ebben a túlcsapásban nem az egzisztencia tervezhetőségét alapozza meg (mértékvételről beszélek), hanem a világ felállításához nyújt segédkezet (tágasság).
A fenti megfogalmazások általánossága ellenére azonban kérdés marad, hogy mennyire lehet számon kérni a megköltés ezen körülírását Lövétei versein. Hiszen költészetében, kezdve az első kötetektől,8 olyas módon kerülünk kapcsolatba a fenti gondolatokkal együtt járó egzisztenciális pátosszal, hogy tulajdonképpen ettől a pátosztól való eltávolodás kerül a versek középpontjába.9 Könnyedén hajolhatnánk afelé, hogy ebben az eltávolodásban valamilyen korszakos követelménynek való, akár tudattalanul is működő engedménytételt lássunk. Amíg azonban ehhez a pózhoz egy világosan tetten érhető poétikai funkció társítható, ezek az aggályok legalábbis felfüggeszthetők. Érdekes módon, az eltávolító gesztus ellenére Lövétei úgy tudja használni az én, a halál, a lélek poétikai többletet kompromittált módon hordozó szavakat, hogy ezek a szavak saját tartalmasságukat újra érvényesíthetik. Egy kényes egyensúlyról van itt szó, amely annak a gravitáló jelentésmozgásnak köszönhető, ahogyan a fent említett szavak a megköltődő semmi köré csoportosulnak. De erről még beszélnem kell. Lezárva a gondolatmenetet: hiába történik meg a versekben a pátosztól való eltávolodás, magának az eltávolodásnak lesz poétikai funkciója, miáltal Lövétei költészete is visszaíródik a megköltés Heidegger által felfejtett értelmébe.
Itt van a semmi. Már nem a létezés mélyéről üzenget, de nem is a ressentiment titkos kerülőútján kap új erőre. „Nincs semmi dolgom”. „Semmi nem sietős nekem”. „Jobbik felem semmit sem akar”. „S elég nehéz a semmi is nekem”. A teljesség igénye nélkül újra idéznem kell ezeket a sorokat, hogy világossá válhasson az a jelenlét, amire a semmi tesz szert ezekben a versekben, de ugyanakkor az a beíródó, a maga egyértelműségében eltűnő közelség is, hogy ne mondjam: otthonosság, ami ezekben a sorokban az én és a semmi között létesül. Hisz mi is lehetne más a semmi, mint egy jótékony határ, ami úgy állítja egy új rendbe az egzisztencia kiterjedését jelölő szavakat (én, halál, lélek, harminc év, Isten stb.), hogy azok nem nyílnak meg saját negatívumuk irányába, mivel értelmüket az biztosítja, ami egy másik vonatkozásban akár el is nyelhetné, a semmi. A kötetet olvasva úgy tűnik, csupán a semmi árnyékában lehet érvényesíteni a verseken finoman átvonuló lírai kivagyiságot, ahonnan már csak egy lépcsőfok a halál ismerősségéről, a lenni hagyásról, az emberben lakozó jobbik és rossz félről, a félig-meddig élő Úrról való, máskülönben hol anakronisztikusnak, hol naivnak tűnő beszéd.
Egy lépcsőfok. És ehhez hozzá kell tenni, ahol csak egy lépcsőfok van, az már maga a szakadék. Ezen a lépcsőfokon közlekednek – azt kell mondjam, szinte maguktól a kötött versformáktól előregördítve – a kötet versei. Mintha azt akarnák sugallni: amit még egy versbe lehet zárni, az nem lehet oly rettenetes. Ahol rímre rím következhet, egy jól sikerült zárvány mindent feloldhat. Ezért következhet a „ráknak” szóra végződő sor után egy „metaforáknak”-ra végződő,10 a „bele lehet halni” sor- és versvéget pedig „valami egyszerű hakni” előlegezi meg.11
Lám, milyen könnyű a Semmi birodalmában országolni. És ez még akkor sem zavaró, ha két elolvasott vers után már nyilvánvalóvá válik, hogy ez a birodalom, a megköltött „Saját táv” valójában csak egy ismétlődő, szűk pászmán keresztül húzódik, a versek rezonanciakészletei mindig ide nyúlnak vissza, mert ez elégséges ahhoz, hogy értelemmel telítődjenek a versekben feltünedező formajátékok, a kopár szavak és sorok és az a néhány átnyúlás Ady, József Attila költészetébe.
Most pedig én is lépnék egyet. Ellépnék a kötettől, az előttem magasló lépcsőfok a következő kérdés: az anekdotához, a bizarrsághoz fordulva lehet-e kontextust teremteni ezeknek a semmi fesztávján mesterien skálázó verseknek? Mert azt kérdésként, ha csak magam számára is, mindenképpen megtartom, hogy mi az a gyökérzet, az a tudás, ami így szólaltatja meg ezeket a verseket, honnan ez a könnyedség, ki a nagyapa, az apa, a magyar, ami csak egy többszörös idézőjelességen keresztül tud a versek része lenni?12 Lövétén, a falu központjában létezik egy emlékmű. Egy oszlop, amelyen a második világháború halottjainak nevei vannak megörökítve. És rajta egy felirat:
„Így volt. Így lesz!”
Így könnyű.
JEGYZETEK
1. Paul de Man: Antropomorfizmus és trópus a lírában. In: Paul de Man: Olvasás és történelem. Válogatott írások. Bp., Osiris, 2002.
2. Gadamer, Hans-Georg: Költeni és gondolkodni. In: Gadamer, Hans-Georg: A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Bp., 1994. 208.
3. Balázs Imre József: Hozzáférhető történet. Irodalmi Jelen, 2005. augusztus.
4. Heidegger, Martin: Mi a metafizika? In: Uő: „...költőien lakozik az ember...”. T-Twins Kiadó–Pompeji, Bp.–Szeged, 1994.
5. Nem tartozik szorosan ide, de különösen sokatmondó, amikor Heidegger az ember semmi általi megrendítettségét olyan viszonylatokban is felismeri, mint a „cselekvés keménysége”, az „utálat ereje”, a „megtagadás fájdalma”, a „tiltás kíméletlensége” vagy a „nélkülözés ridegsége”. I. m. 27.
6. „És hogyha színe van, akkor mi van? / Melyik fehér a legtisztább fehér?” / (Nem kérdezem / Csak szívatom magam.) Színek, 16.
7. Heidegger, Martin: i. m. 201.
8. A névadás öröme (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség, Kvár, 1997) és a Távolságtartás (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000) című kötetekről van szó.
9. „amit tudok: már nem tudom, ki átkoz, / hogy huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz / (s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen, zene helyett / lovagolhanék még ezen a témán)...” Két szék között, 12.
10. Nem tudtam ellenállni, hogy ne jelezzem, milyen könnyű asszociálni erről Susan Sontag A betegség mint metafora című írására.
11. I. m. 70.
12. „csak épp „e szót: magyar / még le nem írtam”... / Hát itt van. Igaz ugyan, hogy idézet, / de jobb híján most ez is megteszi...” I. m. 42.
