A NÉVADÁS ÖRÖME
 
Feladvány egy értékről
A névadás öröme
Rükverc
A jobb is jön
Szétválasztja a napokat
Mi van kézügyben
Melyik milyen nap
Mibe miért merülök
A döntés nehézsége
A szívsúly
A meggyőzés határai
A statikáról
Már-már fenyegetőzöm 
Rendezett minden
Én is dolgozom
Fürödni égi lében
Kitérő és kanyar vissza
 
KÉT SZÉK KÖZÖTT

Egy kicsit fáj
Farsang után
Semmi baj
Egy mondat
Két töredék
A vashatos
Saját táv
Harminc
„Árkádia-féle”
Tíz parancsolat
Két szék között
A „Két szék között” egyik példányára.
Fényes élet
Mindenszentek után
 

A NÉVADÁS ÖRÖME
 

Feladvány egy értékről
 
A naivitást megbecsülendőnek
tartom. Olyan jól felszerelt.
Kár, hogy legkésőbb bérmáláskor
vége van neki. Azután már
olyan művi. A naivitás, az más.
(És nem szokás megemlékezni róla.)
 
Az építőkockák leporolása
továbbra is az én tisztem.
De a nosztalgiát itt nem kellene
belekeverni. Ez himnusz.
Nem kellene elrontani.
Még tiszta. (De már nem fehér.)
 

A névadás öröme
 
Légcsavarnak kereszteltem el Boreászt,
mikor csónakom színültig telt vízzel.
Zephürosznak nem találtam megfelelő nevet.
És közben úsznom is muszáj volt.
 
A Szellőztetőgép végképp költőietlen.
Bár ez is valami.
Főképp ha csak az okozatra koncentrálok.
Kiterítve szárad a cuccom.
 
Kalandot kerestem a tengeren.
Most pucéran ugrálok,
és jól van ez így.
Notosz, a Teafőző bosszúsan sziszeg.
 

Rükverc
 
Először csak szórakozni vágyásból
üldögélnék a folyóparton.
Aztán pálfordulássá fajulna a dolog:
előttem épp egy rák mászkálna FÖL és ALÁ.
 
Könnyű ezt így mondani, de ha lenne
egy csöpp eszem, tanulhatnék a ráktól.
(Önző vagyok,
tehát nem mondanám el senkinek.)
 
Nyilvánvaló, milyen előnyökkel indulnék:
több ezer év civilizáció
és az imént tanultak így együtt:
maga a tökélyre vitt darwinizmus.
 
Lenne egy szendvicsem,
azt még megenném,
majd gyakorlatban is kipróbálni!
S a folyóparton temetnének el.
 

A jobb is jön
 
Mert ha nem jönne, nem jutna eszembe.
Vagy nem ennyiszer, és nem így, hogy:
lám, ez jobb, mint úgy általában.
És egy kicsit a bójákon túli.
 
Ilyenkor hajlamos vagyok
átfordulni a misztikába.
Ha csak egy kis időre is.
Mert az a bójás rész: határzóna.
 
és mégis átjutott rajta.
De hogy nem véletlenül,
ezt már csak remélem.
És ez olyan kínai kancsós.
 

Szétválasztja a napokat
 
El fog-e jönni, hogy betömje
az unalmas órákon támadt réseket,
hogy szétválassza egymásba csúszott
napjaimat,
 
vagy mint hosszú fárasztópróba után:
angyal fog átszállni a szobán,
s én beköltözök egy fényesebb
sarokba.
 
2000-ben, Pünkösd előtt
 

Mi van kézügyben
 
Még elgondolni is rossz,
hogy a bal kéz fogja tartani
a futószárat, s csak akkor lazít
a szorításán, ha sárral
fröcskölődik be a kézelő,
s hiába repedezik kérgesre
kesztyű alatt a tenyér,
mert könyök fölé vetve
úgyis ott a hurok —
 
még elgondolni is rossz,
hogy mit tart majd akkor
kézügyben a jobb...
 

Melyik milyen nap
 
Tervbe vettem még az idillikust is
(elmaradhatott valahogy). S ha Móni,
mondjuk, egy fokkal simulékonyabb, most
már precedense
 
is lehetne. Ámde alapvetően
egy szemérmes lény, s hiba lenne kurtán
— ennyiért csak — ejteni. Így is, úgy is
                                               fuccs az idillnek.

 
Mibe miért merülök
 
A formalinba, mert olyan otthonos.
(Én ezt is elhittem. Csak a vége rossz
                mindennek így.) De tejbe-vajba
                               kellene még azelőtt, s elég, ha
 
most Móni tettre kész: vacakolhatok,
mikor nem ér rá, épp eleget, tehát
                a formalinnal is. (Napom ma
                               kellemes és csupa jó kilátás.)
 

A döntés nehézsége
 
Boros Csillának
 
Nem minthogyha furcsa lenne,
de egy idő óta nagyon hiszek
a személyes varázsban.
Ilyen gondjaim vannak.
 
Meg olyanok, mint ez a mai nap.
Mert boldog születésnapot kívánok-e,
vagy elkezdek spekulálni
a korra vonatkozóan.
 
De most egy panegirisz is hülyén hangzana.
És már nem lenne személyes ügy.
Márpedig az kellene maradjon,
úgyhogy még gondolkozom.
 
1996. jan. 25.
 

A szívsúly
 
A szállítása, az még rendben,
mérni viszont már nehezebb.
 
Pedig nem is a pontosság érdekel.
Akkor inkább oda se figyelek.
Hagyom ezt a freudistákra.
Akkor inkább cipelem a szívsúlyt.
 
És feltétlenül utánanézek,
hogy a csigaházba bele szoktak-e dögleni.
 

A meggyőzés határai
 
Egy tűszúrásra ébredtem.
Móni ezt impulzusnak nevezte.
És magyarázta is, hogyan kell
továbbgondolni az efféle kezdeteket.
 
Ásított egy párat, de közben
pompás képekkel érzékeltette
a lényeget. És csodálkozott,
hogy még mindig ilyen tuskó vagyok.
 
Szerinte ez már szerelem.
Most elmegy kávét főzni,
de később visszajön, és folytatja.
Hogy addig én majd gondolkozom.
 
Mikor végre elindult,
fölkapcsolta az olvasólámpát.
Így már tényleg
egészen más.
 

A statikáról
 
Ma egyik oldalon sincs erőfölösleg.
Ma egyfajta egyensúly van.
S este klubhangulat Móniéknál.
 
Ám addig is: türelmi próba —
rohadtul nemes célok
és Móni kétségbeejtő makacssága.
Szobroznom kell, mikor annyira kívánom.
 
Mikor olyan szemtelenül emlékeztet
az erőfölöslegre. De nem, az ma
egyik oldalon sincs. Meg egyébként is:
ha vágy, akkor legyen diszkrét.
 
Pedig ahogy itt állok, bizonyára az.
(Móni szerint egy frászt az.)
Ahogy itt állok, feltétlenül eljutok a mennybe.
 

Már-már fenyegetőzöm
 
Egy eminens figura közli majd
óvatosan, hogy nem könnyű vele.
De amit elküld, tényleg elbocsátó
szép üzenet marad. (Mert utálja
 
a tragédiákat.) Én pedig csak kivárom,
hogy ő legyek. Addig persze történik még
ez-az, de őt nem téveszthetem szem elől.
Sok minden függ tőle.
 
Szakirodalmat olvasok,
és már-már fenyegetőzöm.
A tesztek szerint még mindig
zöldfülű kamasz.  

Rendezett minden
 
Várom, nem keresem, de várom
az említésre méltót, mint sok-sok
kilométer után egy véletlen átjárót,
terelőutat vagy vadcsapást legalább,
de rendezett minden, mintha tenyéren járnék:
ez itt a szerelemé, ez meg az életé...
 
Akkor hát bele a sűrűjébe,
ha már úgyis benne vagyok.
 

Én is dolgozom
 
Bereczky Attilának
 
Reszketek az erőlködéstől.
A pocsolyát próbálom feltölteni.
Sok a hajlandóság bennem.
Beöltözöm külön erre a célra.
 
Ilyenkor jó lenni.
Máskor nem ennyire jó.
De például az is rossz,
ha kiderül a feltöltendő térfogat.
 
Ahogy van, úgy marad akkor.
Mert átlépek rajta.
Meg is átkozom. Sokszor van így.
De erről ennyit. Én is dolgozom.
 
Fürödni égi lében
 
Nem fog lefolyni minden csöppje:
dugulás mindig akad. S hiába
támadja frontálisan,
a csatornába az bekövesedett.
 
Néhány csöpp azért túljut, vissza
a körforgásba. És visszahull néha.
Abba, ami innen marad az akadályon.
Ami biztosan elmocsarasodik.
 
Elviselhetővé langyosítja azt.
Megfürdik majd benne a lélek.
Nem mintha tisztább lenne ettől —
egyszerűen csak él tovább.  

Kitérő és kanyar vissza
 
Weöres egyszavast javasolna most. (Hogy
semmiképp ne érjen a vád: unalmas
verset írtam.) S ódai is lehetnék,
                                               szürrealista:
 
festeném a fényt feketére — mintha
baj se lenne, nemhogy egyéb. Pedig ma,
úgy hiszem, van még dögivel ezekből.
                                               S nem vagyok álmos.  

KÉT SZÉK KÖZÖTT  

Egy kicsit fáj
 
Hódolat Ahmatovának
Márciusi elégiájáért
 
1.
 
Ma percre pontosan tudom a dolgom:
huszonnégy órán át zenére várni;
mindegy, mi lesz: a Rekviem, akármi —
legyen zene. A többit majd megoldom...
 
...Ha jól emlékszem, néhány napja kezdett
jobban bosszantani, mint rendesen
(azelőtt azt reméltem, átesem
majd rajta én is, ha már ez a helyzet
és így tovább...
A tegnap este mégis
rámtört valami furcsa nyugalom;
hogy mitől, azt én persze nem tudom,
de nem volt benne semmi csakazértis,
inkább valamiféle élvezet...
Még nem tudom, hogy ez mihez vezet;
 
2.
 
amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz,
hogy huszonévesen kellett a rákhoz
hozzászoknom, mint levélnek az ághoz
(s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz
a verset teljesen, zene helyett
lovagolhatnék még ezen a témán)...
 
Szóval: a tegnap este Ahmatován
gondolkoztam, egy verssora felett,
hogy „Kincseimből még maradt nekem...”,
és hogy jön ehhez az én esetem...
 
És tévednék, ha ma azt gondolom,
innen jöhet a furcsa nyugalom?
Hogy azt hazudtam, egyszer hátha jó lesz:
felnőhetek végre a kincseimhez...
 

Farsang után
 
Valahogy ez a nap is eltelik.
Ez volt az első mondatom ma reggel.
Megvártam szépen, amíg bevetik
 
az ágyamat, de nem tudtam, minek kell
tíz órát ücsörögnöm egymagamban,
mikor lehetnék kint a többiekkel...
 
Egy fél napig tehát azt mondogattam,
hogy valahol ott kint van, ami számít,
míg kiderült, hogy ennyivel maradtam,
 
a lelkemmel... És csinálhatok bármit,
nem változik már bennem semmi sem.
Sejtettem, persze, eddig is, de amit
 
eddig csak mondtam, azt most elhiszem...
Milyen kevéssel beérném pedig...
Mondjuk azzal, hogy semmi baj, hiszen
 
mindenre sor kerülhet reggelig...
 

Semmi baj
 
Nincs semmi baj, ha egy napig tudok
nyugodtan ülni, szinte boldogan...
 
Nem jut eszembe semmi érdekes,
és nem tudom, hogy akkor most mi van...
 
S hogy mégis mit csinálok egy napig,
miért hiszem azt, hogy kibírhatom,
hogy mikor hagyom abba az egészet,
azt egész egyszerűen nem tudom —
 
csak ülök itt már szinte boldogan,
s véletlenül most éppen egyedül:
 
hogy tényleg semmi baj nincs egy napig,
az egy nap alatt úgyis kiderül...
 

Egy mondat
Csillának
1.
Egy mondatról mindig te jutsz eszembe,
és nem én mondom azt a mondatot.
Jó lenne megtanulni, azt hiszem, de
mégiscsak jobb, hogyha te mondhatod —
 
például, mikor utálom magam,
vagy szinte mindent: azt, hogy itt vagyok,
és azt, hogy ez a nap is épp ma van,
és azt, hogy ennél jobbat nem tudok:
valamit, bármit, csak ne ez legyek
— hulljon ki tízzel több hajszál a kádba —,
hogy egyszer végre én is úgy tegyek,
hogy mégsincs minden annyira hiába,
s nem érdekel, hogy hány évet adott
— vagy elhiszem, hogy ennyit adhatott —
 
2.
 
az Úr...
 
                  Egyszóval: megint arra várok,
hogy kimondd ma is azt a mondatot,
amitől majd mindent másnak találok,
és az lesz, ami ilyenkor szokott,
s még annyi tényleg fontos semmiség:
hogy „Ilyenkor a tévében mi megy”,
s hogy „Holnap mikor vannak a misék”,
s hogy „Mennyi 8x261”,
és még egy csomó minden, hogy a végén
már úgy érzem, hogy ez is untatott,
és alig várom: hagyjanak már békén —
aki úgy vártam azt a mondatot...
 
(Ideírnám, de óriási közhely.
Nem érdemes törődni az egésszel.)
 

Két töredék
 
Nincs semmi dolgom.
         És nagyon unom,
hogy folyton ez van. Az Ahogy lehet...
Mi lesz ma reggel? Semmi. Nem tudom.
Nem gondolkoztam rajta eleget.
 
Ha őszinte vagyok, még nem találtam
itt semmi fontosat. Pedig lehet,
hogy az se jobb, amit még sose láttam.
 
*
 
A bójás részről semmit nem tudok.
Sem azt, hogy mi van a bóják mögött.
Reggel van ismét. Amíg itt vagyok,
lézengek még az enyéim között.
 
Komoly dolgot ne várjon senki tőlem,
hiszen egy ilyen élet ennyit adhat:
csak meg kell nézni, mit csinált belőlem...
 
(És Fortimbras is végre megnyugodhat.)
 

A vashatos
 
65 éve,
1937. november 24-én
 
Tudom, hogy majd megértitek:
ma már nekem se kell.
Hogy egyszer még megéritek,
és kiderül: nem éri meg
— az már nem érdekel.
 
Nem érdekel, hogy hátravan
még néhány új dolog.
A semminek is ága van —
és arra, aki hátha van,
már nem is gondolok.
 
Utánam már a vízözön.
Egy egész délelőtt
vártam, hogy majd csak érte jön
valaki, s mindent megköszön.
De aztán mégse jött.
 
Hurcoltam éppen eleget.
Most visszaadhatom?
Majd hogyha senki nem tehet
már semmit se, akkor lehet,
hogy ezt is megtudom.
 

Saját táv
 
Csodálkozásnak semmi helye nincs itt:
harminc éve írom a számadást.
A három v-ből elmarad a „vincit”,
és kíváncsian várom a hatást,
sőt, izgulok, nehogy hisztériába
forduljon át a „Harminc év hiába”.
 
Szégyentelenül hosszú haladékot
sikerült túlélnem már eddig is.
Kiporciózom most a maradékot,
s nem érdekel, hány százaléka giccs:
eddig sem állt meg tőle az eszem,
ezután pedig ostyaként eszem.
 
Nem lesz belőlem énekes halott,
nem érdekel a túlvilági díszlet.
A gyávaságból színjeles vagyok,
hiszem és vallom, hogy semmi sem ízlett
még annyira, mint egy utolsó korty bor
a kicsorbult peremű poharamból.
 
Már ott a célszalag a láthatáron,
és alig néhány kör van hátra még,
de kiderült: nem bírnám hosszútávon.
Harminc év edzés erre volt elég.
A pálya vége most sem érdekel —
és mégis jó, hogy véget ér, ha kell...
 

Harminc
 
Az enyéimnek
 
Harminckettő leszek vajon?
Van még huszonnégy hónapom?
Le sem
veszem
 
a pizsamát, ha nem tudom,
hogy van két születésnapom —
baszok
a sok
 
egyébre: hogyha akarom,
ezeket úgyis megkapom
előbb-
utóbb.
 
Ma reggel csak az érdekel,
hogy vajon hogy érhettek el,
ha ott
halott
 
leszek? „S mi van, ha nem hiszem,
hogy ennyi volt minden, hiszen
olyan
majom
 
halott nincs, hogy kényelmesen
egyszerűen csak elpihen
a föld
fölött
 
csodára várva mereven,
pláne, hogy azt már megüzen-
te Is-
ten is?”,
 
mondom majd jóval azelőtt,
hogy járnátok a temetőt,
ahol
a hol-
 
napi beszélgetésre várva,
a csóré lelkemig alázva
azon
kapom
 
magam, hogy semmit sem tudok,
és még annyit se mondhatok,
amit
ma itt.
 

„Árkádia-féle”
 
Én is Árkádi... Na persze.
Ez hiányzik még nekem!
Olyan jó volt nézelődni...
Már azt hittem, hogy... De nem.
Eddig nem volt bennem semmi
Eszement...
Ez a semmi most mégis túl
Messze ment.
 
S akkor mért jutott eszembe?
Lehet benne valami?...
Ez a furcsa hezitálás
Még bennem is aranyi!
De csak ennyi! S még ezzel is
Hencegek...
Vagy csak ezután jöhet a
Többi geg?
 
Például, hogy semmi gondom,
Vagy ha van, nem érdekel:
Ez az év az ördögé lett.
Ide már semmi se kell...
Becsszavamra mondom: mindegy,
Hogy mi lesz.
Nem is fogok imádkozni
Senkihez.
 
Egy-két dolog kéne még, de
Az se baj, ha elmarad.
Kényelmesebb nem is kérni,
Mint lenyelni, hogy nem ad...
Muszáj vagyok azt hinni, hogy
Egyre megy,
S harminckét év is elég nagy
Kásahegy:
 
Egy nap halott nagyapámmal;
Egy nap „pirosfülű tél”;
Egy nap fönn, a vadvizeknél;
Egy nap „Gond egy szál se!”-vér,
S még egy csomó „Hát ez meg mi?”-
Féle lom,
De amiről szólni sem „i...
Rodalom”...
 
Volna még egy mániám, de
Ezt nagyon jól titkolom.
Legyen elég erről annyi,
Hogy jobb híján itt lakom.
Teszek rá, hogy mit adok és
Mit kapok:
Egyszer majd úgyis &dbquo;Hazámmá
Rothadok”...
 
És így tovább, s etcetera...
Pedig viccre semmi ok.
Poénnak is elég gyenge,
Hogy pár dolgot itt hagyok.
Isten bizony: nekem ez is
Megfelel,
S úgyse tudnám überelni
Semmivel.
 
Szóval: ez van. Egyelőre
Fordíthatok a lapon.
Három éve ezt csinálom
Minden mindegy alapon.
Nem kérdem, hogy mi véres, s mi
Vértelen,
Sem azt, hogy ki csinálja ezt,
S mért velem.
 
Van egy régi ismerősöm,
Rendes nevén: a halál.
Véle kéne kibékülni,
Amennyiben rajtam áll.
Biztos vagyok benne, hogy nem
Is nehéz,
Hogyha Isten egy szemével
Félrenéz.
 

Tíz parancsolat
 
Töredék
 
III
 
Szenteld meg minden napodat.
Ha hétfő van, vagy keddre kelve
te lennél az egyedüli,
akinek semmihez sincs kedve,
akkor se félj: minden sovány,
kiböjtölt percre, napra, évre
következik egy új, kövér,
s ha nem — hát nem: te hazaérve
tegyél mindenre: rákra, vérre;
nyugtával dicsérd a napot,
kotorj elő egy tiszta inget,
s ha fölriadnál éjszaka,
ne várj üdvözítő igéket,
mert bizony mondom: balga mind,
ki így él, sötétben betűzve —
akkor inkább a közhelyek,
s hogy bárcsak az hozhatna tűzbe,
hogy már egy új nap fénye tűz be...
 
2004. július 17.
 

Két szék között
 
Valaminek vége akar lenni...
Semmi kedvem nincs elébe menni:
sokkal jobb így, székek közt, a földön:
ide még a jó felem is följön
számon kérni mindenből a kvótát,
ha már kezesként értem is jótállt:
 
harminckét év volt eddig a kölcsön,
most éppen a maradékot költöm,
s fölélve az aranytartalékot,
le kell dolgoznom a hátralékot —
ha valaki, a jó felem tudja,
mulasztásból hány pokolra futja...
 
Valaminek vége akar lenni.
Jó lenne komolyan tenni-venni,
s fél hat körül tényleg itt a reggel:
azt hiszem (a mostani eszemmel),
hogy ez is elég. És hogy idővel
kibékülhetek a hosszú böjttel:
 
eleget piszmogtam a „Csak én!”-en,
s az se volt jó. Nem tudom, hogy mért nem,
de az biztos, hogy ma izgalommal
bíbelődök mindenféle lommal —
mondjuk, lehetne csinálni jobban,
de ma minden úgy van jól, ahogy van...
 
Valaminek vége akar lenni,
de a rossz felem már megint kezdi —
nem tudom, milyen kútból merített,
de olyan jól kifertőtlenített,
hogy egy darabig semmi egyébbel
nem törődtem, csak a hülye vérrel,
 
pedig került volna, aki kér, és
nem is lett volna nehéz a kérdés,
s mégis össze-vissza hadoválva,
valamilyen furcsa szóra várva
azzal szívattam magam, hogy holnap
melyik halott lesz a leghalottabb...
 
Valaminek vége akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Elmerülök nyári tejbe-vajba,
s nem félek, hogy túlcsordul a habja.
Felhő jön? Majd felhőmódra elszáll,
mint az első fehér-szürke hajszál:
 
tegnap téptem ki az első szálat,
szegény!, most a kád fenekén szárad,
de ez is valami: semmi többet
nem akarok, csak hogy az időmet
én töltsem ki. Elég lenne bőven
ennyi izgalom is. Pláne tőlem...
 
Valaminek vége akar lenni,
de dicsérni jöttem, nem temetni:
beinteni betegségnek, ráknak,
vagy besorolni metaforáknak,
hátha egyszer más leszek, csak egyszer,
s végre belehúzhatok ezerrel
 
— kár, hogy be fog dögleni a pink nyár:
ősz és tavasz között volt bajom már,
s készülődhetek megint a télre,
hogy ne arkangyal legyen a vége,
inkább valami egyszerű hakni
— bár ebbe is bele lehet halni.

 
Két hexameter
 
Eddig még soha nem sikerült kijavítani semmit.
Mért épp most sikerülne vajon kijavítni a semmit?

 
A „Két szék között” egyik példányára
 
Egy zombi verse
 
Miért pont én legyek, aki feladta?
Egy éve minden nap megkérdezem.
Egy kicsit szégyellem magam miatta,
De ez nem változtat a lényegen.
 
Nem én vagyok az, aki így akarta,
Csak egyszerűen ez jutott nekem.
Miért pont én legyek, aki feladta?
Egy éve minden nap megkérdezem.
 
A korsót, persze, én vittem a kútra,
De más volt, aki végül elkaparta.
Ó, szívesebben lépnék rá az útra,
Mintsem hogy itt heverjek lenn, alatta.
Miért pont én legyek, aki feladta?

 
Fényes élet
 
Lásd be végre: te is éltél.
   S milyen fényes életet...
Eddig nem jutott eszedbe,
Hogy bámulni kell ezen, de
   Eddig nem is érdekelt.
 
Harminc évig rá se néztél,
   Míg kiderült, hogy hamis.
De volt így is egy előnye:
Sosem kopott meg a fénye,
   S ugyanannyit ér ma is...

 
Mindenszentek után
 
Maholnap véget ér majd
az első bónusz-évem,
s én mit se tettem érte.
megkérdem hát az Úrtól,
hogy mit nyomott a latban.
Na persze, hogyha mérte.
 
S ha tényleg mérte volna,
és könnyűnek találta,
dicsérem őt, hisz éppen
az ő kegyes malasztja,
s e könnyűség segített
a mocsárbók ki épen.
 
És fennen hirdetem, hogy
e könnyűség segít majd
tovább a hármas útig.
De hallom is a hangot:
„Sütkérezz még a napban,
elég ez mára untig.”
 
Ó, nemo contra Deum!,
én mégis arra kérem,
engedje megtalálnom
a válaszút csodáját
s a lidércfényt fölötte,
még innen a halálon.